II. A nácik öröksége

8. Felelősségre vonás és megtorlás

A brit, amerikai bíróságok elé kerülő egyszerű SS-ek általában nem a népirtás tényét tagadták, inkább saját szerepüket igyekeztek kisebbíteni. Birkenau és Bergen-Belsen korábbi parancsnoka, Josef Kramer SS-százados viszont már nem akart tudni gázkamrákról. Amikor dokumentumokat mutattak neki arról, hogy személyesen ő is elgázosított foglyokat, megtört és vallani kezdett. A náci fejesek közül kezdetben szintén sokan tagadták, hogy tudtak a gyilkolásról. Aztán egy napon a nürnbergi tárgyalótermet elsötétítették, és bemutatták a táborokban készített filmeket. Walther Funk, a Birodalmi Bank aranyfogakkal üzletelő elnöke először a fejét rázta, aztán zokogni kezdett. Hans Frank, az egykori lengyelországi főkormányzó naplójában szerepelt a következő mondat: „Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 1.200.000 zsidót ítéltünk éhhalálra”. Most a könnyeit nyeldeste. Sokan még ezek után is hazudoztak. Ernst Kaltenbrunner, a deportálásokat szervező és a gázosításokat elrendelő Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke egyenesen közröhej tárgyává vált. Azt vallotta, hogy nem tudott semmit a táborokról. A vád azonban hamarosan bemutatta az egyik mauthauseni látogatásán készült fotókat.   Ott sem volt? Himmler, Ziereis parancsnok és Kaltenbrunner Mauthausenban   A szövetségesek a háborús főbűnösök mellett további 12 tematikus pert rendeztek Nürnbergben. Sorban bíróság elé álltak: a keleti SS kivégző osztagok, az Einsatzgruppék parancsnokai, az eutanáziaprogramot és az áltudományos emberkísérleteket irányító orvosok, a túszul ejtett zsidókat, cigányokat, civileket lelövető tábornokok, a deportálásokért lobbizó diplomaták. Az angolok, amerikaiak, franciák kisebb perek százait bonyolították le. Európa szerte több százezer ügyet tárgyaltak. SS-ek ezrei, sok gestapós, több tucat lágerparancsnok került bíróság elé. Több százat felakasztottak. A háború óta Németországban további, körülbelül ezer perre került sor. Magyarországon 60 ezer ember ügyét vizsgálták meg, és közülük 27 ezer fő ellen született elmarasztaló ítélet. Franciaországban közel 7 ezer embert ítéltek halálra, de kevesebb, mint 800 főt végeztek ki, miközben 50 ezer ember sújtottak valamilyen büntetéssel. Nácik és kollaboránsaik ellen perek tucatjait rendezték Belgiumban, Norvégiában, Hollandiában, Dániában, Izraelben. Ezek zöme a kisebb-nagyobb visszaélések ellenére alapjában véve tisztességes eljárás volt. Persze rengeteg igazságtalanság történt. Csehszlovákiában, Lengyelországban a náci vezetők jogos felelősségre vonása mellett az igazságszolgáltatás az etnikai tisztogatás eszközévé vált. Bosszúból a nácik bűneiért kollektív alapon németek millióit űztek el Kelet-Európából, majdnem 200 ezer embert csak Magyarországról. A jugoszláv, olasz és francia kommunisták politikai ellenfeleik tízezreit mészárolták le. A magyar és német háborús bűncselekményeket Titóék a Jugoszláviában élő kisebbségeken torolták meg. A holokauszt idején emberségből jól vizsgázó monarchista bolgár elitet az oroszok gyakorlatilag lefejezték. A paranoiás szovjet bürokrácia az egyszerű Wehrmacht katonákat éppúgy 20-25 éves kényszermunkára küldte, mint az Auschwitzban nők ezreit sterilizáló Dr. Clauberget, vagy a lágereket túlélő vöröskatonákat. És vitathatatlan, hogy áldozatok százezreinek halálát nem sikerült megtorolni. SS tisztek és katonák, tömeggyilkos kollaboránsok tízezrei megúszták a felelősségre vonást. Megszökött Mengele és a horvát usztasa Führer, Ante Pavelic. Klaus Barbiet, a lyoni Gestapo főnökét antikommunista hírszerzőként a CIA alkalmazta, és persze a csodafegyvereket rabszolgamunkásokkal gyártató náci tudósok is amerikai útlevelet kaptak. Mégis: hiába hazudoztak a volt nácik és a kollaboránsok, hiába lett öngyilkos sok főkolompos, a világ lassan megismerte az igazságot.»

7. Zéró óra: a felszabadulás

A Vörös Hadsereg 1944 júliusában elsőként a majdaneki tábort érte el. A nácik alig egy évvel korábban mutatták be a világsajtónak a katyni tömegsírokat. Most persze az oroszok igyekeztek revánsot venni rajtuk. A helyszínre vitték a New York Times szkeptikus moszkvai tudósítóját, Bill Lawrence-t, aki korábban a kijevi zsidók Babij Jar-i lemészárlását sem hitte el. Miután látta a 820 ezer cipőt, a gázkamrát és a krematóriumot, beszélt a fogoly SS-ekkel, a kételkedő amerikai majdnem összeroppant: „Éppen most láttam a világ legborzalmasabb helyét – a majdaneki német koncentrációs tábort…Most már kész vagyok elhinni bármilyen német atrocitásról szóló hírt.”   Majdanek, 1944. Szovjet katonák és a cipőhegyek   Nyugaton azonban kevesen hittek neki és a szovjeteknek. A patinás lapok főszerkesztőit még mindig kísértette az első világháborús átverés. Hasonlóan csekély visszhangot kapott Auschwitz fél évvel későbbi felszabadítása. Három nappal azután, hogy az oroszok megérkeztek, a tudósító Borisz Polevoj már „Halálgyár Auschwitzban” címmel írt a Pravdában. Gázkamrák helyett Polevoj egy futószalagról írt, amelyen egyszerre több száz embert öltek meg áramütéssel. Ezután a berendezés a hullákat egy hatalmas kemencébe szállította. Bár lehet, hogy a valóság e fantáziálásnál is rosszabb volt, nem meglepő, hogy a beszámolót egyszerű szovjet propagandának tartották. Az angliai Jewish Chronicle arról írt, hogy Auschwitz a legrosszabb haláltáborok egyike volt, ahol becslések szerint 1,5 millió embert, köztük több százezer zsidót öltek meg. Ez a beszámoló nagyon közel állt a valósághoz, de érdemi figyelmet szintén nem kapott. Az áttörés végül 1945 áprilisában következett be. Az amerikaiak Ohrdrufban majd Buchenwaldban, a britek pedig pár nap múlva Bergen-Belsenben szembesültek a holokauszttal. Az itt készült képek és filmek égtek be először az emberiség kollektív tudatába. „Láttam, hogy Eisenhower átmegy az út túloldalára és hány. A távolból láttam, hogy Patton összegörnyed, az egyik kezével a fejét fogja, a másikkal a gyomrát.” Egy szemtanú szerint így reagáltak az amerikai tábornokok, amikor 1945 áprilisában beléptek az elsőként felszabadított lágerbe, Ohrdrufba. Dwight Eisenhower - a nyugat-európai szövetséges haderők főparancsnoka, az USA későbbi kétszeres elnöke - harcedzett katona, George Patton tábornok pedig az amerikai hadsereg fenegyereke volt. Tankjaival, kezében hatlövetűvel kergette a nácikat Normandiától Németországig. Most viszont sápadtan állt egy helyiség bejáratánál. Pedig odabenn Tigris tankok helyett csupán 20-30 csonttá soványodott hulla feküdt egy rakáson. Patton azonban képtelen volt belépni. Azt mondta Eisenhowernek: fél, hogy összehányja magát.     Úgy tűnik, hogy a leggyorsabban Eisenhower tábornok értette meg, hogy a szögesdrótok átvágása után a világ már sosem lesz olyan, mint korábban. Amerikai katonák tízezreit vezényelte a táborokba, hogy saját szemükkel lássák a valóságot. „Azt mondták nekünk, hogy az amerikai katona nem tudja miért harcolt. Most legalább tudni fogja, hogy mi ellen harcol” – nyilatkozta a főparancsnok. Felettesének írt jelentésében azt is elárulta, szándékosan kereste fel a táborokat, „hogy első kézből számolhassak be ezekről dolgokról, ha a jövőben valaha is úgy alakulna, hogy ezen állításokat a propaganda számlájára írják.” Eisenhower sürgetésére hamarosan 30 szenátor, kongresszusi képviselő és újságíró érkezett Amerikából. Köztük volt egy világhírt szerzett makói zsidó fiú, bizonyos Joseph Pulitzer hasonnevű unokája is. Ekkoriban ő vezette az újságírózseni-nagypapa első lapját (St. Louis Post Dispatch). A látogatók többségéhez hasonlóan a Pulitzer-unoka sem hitt a náci rémtettekben. Estére megváltozott a véleménye: „gyanakodva jöttem ide, úgy érezve, hogy úgy találom majd, hogy az Egyesült Államokban elindulásom előtt kinyomtatott sok szörnyű történetet túlzásnak fogom találni, nagyrészt propagandának, hasonlóan azokhoz az utolsó háborúban a keresztrefeszítésekről, karamputációkról beszámoló jelentésekhez, amelyek utólag hamisnak bizonyultak. Az a rémisztő kötelességem, hogy jelentsem: a tábori szörnyűségek leírása…alábecsülte a valóságot.”»

6. A nagy átverés: az első világháborús propaganda

A holokauszt háború alatti tagadásának sikeréért sokat tett a szövetséges politika és a sajtó. Pedig az angolszász kormányok, Moszkva és a Vatikán 1942 óta folyamatosan kapták a híreket a zsidók kiirtásáról. A szovjet lapokra persze rányomta a bélyegét Sztálin antiszemitizmusa. Hallgattak az Endlösungról, és a náci atrocitásokat a „szovjet emberek” elleni barbarizmusként tálalták. A semleges európai országokban hatékony öncenzúra működött: Hitlert nem akarták amúgy is hihetetlennek tűnő horrorsztorikkal provokálni. Az angolszász sajtó túlnyomó része viszont egyszerűen nem hitte el a vérfagyasztó híreket. Néha foglalkoztak ugyan az atrocitásokkal, de ezeket a beszámolókat háborús propagandának tartották. Szkepszisük érthető volt. A civilek elleni német kegyetlenkedések nagy része az első világháború után is koholmánynak bizonyult. A náci megsemmisítő táborokról érkező hírek ugyanis nagyon emlékeztettek az első világégés talán legnagyobb sajtókacsájára, a Holttesthasznosító Létesítményre (Kadaverververwerkungsanstalt). Eszerint a németek saját halottaikat egy front mögötti titkos gyárba szállították. Ott fürdőkben fertőtlenítették és kampókra aggatták őket, majd szappant csináltak belőlük. A hír 1917-ben még a Times-ban is megjelent. 1928-ban azonban hatalmas botrányt okozott, amikor a brit hírszerzés vezetője elárulta, hogy a sztorit valójában ők találták ki. Ráadásul nem is ez volt az egyetlen hazugság. 1914 és 1918 között az antant sajtóban számos beszámoló jelent meg a németek barbár tetteiről. A lapok levágott gyermekkezekről, keresztre feszített kanadai áldozatról, a megszállt Belgiumban a civilek ellen elkövetett német mészárlásokról cikkeztek. Nagy részükből egy szó sem volt igaz. E rémhírek arra szolgáltak, hogy fokozzák a háborúba belefáradó lakosság lanyhuló harci kedvét.   Németek civileket végeznek ki. Első világháborús propaganda.   A mértékadó angolszász sajtó és a lakosság viszont egyszer és mindenkorra megtanulta a leckét: háborúban a saját kormányuk is hazudik. Ennek azonban a holokauszt áldozatai itták meg a levét. Az Angliába, Amerikába érkező zsidó menekültek rémtörténeteiben gyakran még az ottani zsidók is kételkedtek. Erre az elutasító közhangulatra panaszkodott Arthur Koestler, a budapesti zsidó családban született, világhírű angol író. 1944-ben ezt írta a New York Times Magazine-ban: „Eddig három millióan haltak meg. Ez a feljegyzett történelem legnagyobb tömeggyilkossága. És folytatódik, naponta, óránként, olyan szabályosan, ahogy az órád ketyeg.” De hiába győzködte olvasóit, a náci zsidóüldözés valósága egy angol átlagpolgár számára egyszerűen elképzelhetetlen volt. „Meggyőzheted őket egy órára, de utána megrázzák magukat, és mentális önvédelmük működésbe lép” – írta Koestler 1944 elején.»

5. A bizonyítékok megsemmisítése

A holokauszt eltitkolását a nácik egészen a háború végéig komolyan vették. El akarták kerülni a szovjetek baklövéseit, akik az 1941-es pánikszerű visszavonulásuk során Katynban megölt lengyel tisztekkel teli gödröket, az NKVD baltikumi, lengyelországi és ukrajnai börtöneiben pedig holttestek tízezreit hagyták maguk után.     A nyomok eltüntetése a „1005-ös különleges akció” (Sonderaktion 1005) fedőnevet kapta. A művelet 1942-ben kezdődött Paul Blobel SS-Standartenführer (ezredes) vezetésével. Az alkoholista Blobel addig egy kivégzőosztagot (Einsatzkommando 4a) vezetett Ukrajnában. Rutinos gyilkos volt: 1941 szeptemberében két nap alatt 33771 kijevi zsidót lövetett agyon. Himmler helyettese, Reinhard Heydrich büntetésből most azzal bízta meg, hogy tüntesse el a tömegsírokat keleten. Az első kísérleteket 1942-ben a chelmnói megsemmisítő táborban végezték. Próbálkoztak robbanóanyaggal, majd áttértek a nyíltszíni égetésre. Végül az extrém hőséget is elviselő vasúti sínekből készítettek hatalmas rácsokat. Erre pakolták a hullákat és a fát, majd a benzinnel lelocsolt máglyát meggyújtották. Chelmno után Sobibor és Belzec következett. A csontmaradványokat egy betonkeverőre emlékeztető csontörlőgéppel zúzták össze.   Janowska, 1943. Sonderaktion 1005: zsidó munkások egy csontőrlőgéppel   A munkát zsidókkal végeztették: a foglyok legtöbbször puszta kézzel exhumálták a felbomlott testeket. Az ilyen különleges osztagokat (Sonderkommando 1005) egy-egy nagyobb akció után agyonlőttek. Mielőtt a krematóriumok felépültek, 1942 őszén Auschwitz-Birkenauban is kihantolták, majd elégették az elgázosítottak tetemeit. 1943-ban Treblinkában több hónapig tartott, mire a 7-800 ezer hullát markológépek segítségével kiemelték a tömegsírokból.  A nyomok eltüntetése szisztematikusan zajlott a megszállt keleten. 1943 nyarán a Lemberg (Lvov/Lviv) melletti Janowskában, novemberben a Lublin melletti majdaneki táborban, 1944-ben a Krakkó közelében lévő Plaszowban alakítottak zsidókból Sonderkommandókat. Miután a hullákat eltüntették, 1943-ban Himmler parancsára módszeresen felszámolták Belzecet, Sobibort és Treblinkát. Az épületeket lerombolták, az egykori sírokat feltöltötték, helyükre fákat ültettek. A táborparancsnokokat, SS-tiszteket és a legénységet Olaszországba küldték, ahol a partizánok elleni harcban jelentős részük elesett. A gondos előkészületek ellenére 1944. július 22-én éjjel a majdaneki tábor lényegében érintetlenül került a Vörös Hadsereg kezére – gázkamrástól, krematóriumostól.     Mindez három nappal azután történt, hogy a helyettes náci sajtófőnök, Sündermann nemzetközi sajtótájékoztatón cáfolta a zsidók kiirtását Auschwitzban ezért gondosan felkészültek a bizonyítékok eltüntetésére. 1944 novemberében a gázosítások leálltak. A gázkamrákat és a kemencéket leszerelték, a szerelvényeket, alkatrészeket elszállították. November végén likvidálták a halottakat égető zsidó Sonderkommando nagy részét. Emberek helyett immár főleg iratokat égettek. A krematóriumokat közvetlenül az oroszok érkezése előtt, 1945 januárjában felrobbantották. 1945 tavaszán a felgyorsuló katonai összeomlás azonban meghiúsította a nyomok eltüntetését. Hitler még elrendelte, hogy egyetlen fogoly sem kerülhet élve a szövetségesek kezébe, de az SS ekkor már inkább a meneküléssel törődött.»

4. A náci propaganda

A háború során a sajtó alig tett valamit a holokauszt leleplezése érdekében. A gyilkolásról szóló információk, beszámolók, hírszerzési jelentések számához képest kevés cikk foglalkozott a témával. A hírháborúban Goebbels náci propagandaminiszter sokáig nyerésre állt. A német és a kollaboráns európai sajtó tobzódott az antiszemita, rasszista, antidemokrata uszításban. Az 1939 és 1941 között Berlinnel szövetséges, Moszkvából irányított kommunista lapok elhallgatták a zsidóüldözést. Bár a gyilkolásról többször beszámolt a BBC, és a londoni képviselőházban néma felállással emlékeztek az áldozatokra, a holokauszt részletei nyugaton mégis fennakadtak a cenzúrán. A megjelenő beszámolókat Berlin propagandának minősítette és dühödten, vagy gúnyosan cáfolta. Goebbels azt szajkózta, hogy a háborút a zsidók tervelték ki és minden az ő érdekükben történik. Így a nyugati szövetségesek a zsidók érdekében indított sajtókampánnyal nem akarták a nácikat igazolni.   A legnagyobb propagandaháború 1944-ben bontakozott ki. Tavasszal Roosevelt elnök és a britek már megtorlással fenyegették a német megszállás után hivatalba lépett új, kollaboráns magyar kormányt a zsidók üldözése miatt. Amikor megkezdődtek a városokat és az ipari létesítményeket sújtó légitámadások, a magyar szélsőjobboldali sajtó fokozta a zsidóellenes kirohanásokat. 1944 júniusában feloldották Svájcban a cenzúrát. Így az Auschwitz-Birkenauból megszökött szlovák és lengyel zsidók beszámolói, az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv részletei megjelenhettek.   A brit, amerikai, svéd és svájci lapokban rövid idő alatt több száz cikket publikáltak. (Horthy kormányzó jelentős részben e sajtókampány, valamint az annak nyomán érkező diplomáciai tiltakozások hatására állította le a deportálásokat. A döntés hozzájárult a budapesti zsidók megmeneküléséhez.)   A náciknak reagálnia kellett. 1944. július 19-én, amikor a nemzetközi sajtó már tele volt a magyar zsidók auschwitzi elgázosításáról szóló hírekkel, Helmut Sündermann, helyettes náci sajtófőnök „célzatos hírverés”-nek és ”uszítás”-nak minősítette, hogy „az európai zsidókkal való bánásmódban súlyos visszásságok történtek”.   A nácik tagadják a holokausztot. A Függetlenség 1944. július 21-i száma   A propagandaguru kifejtette, hogy a zsidóellenes intézkedések önvédelmi jellegűek, hiszen Németország sokáig engedélyezte a kivándorlást. Ezután „tervszerűen elkülönítették őket és bekapcsolták a zsidókat az európai munkafolyamatba…Az elkülönítést és a munkafolyamatba való bekapcsolást elrendelő intézkedéseknél egy egész csomó emberies szempontot tartottak szem előtt.” Beszélt a theresienstadti gettó idilli körülményeiről, ahová a kivételezett öreg zsidók és a prominensek kerültek. Nem véletlenül: tudta, hogy időközben már készül a Theresienstadtot zsidó paradicsomként bemutató propagandafilm.     A deportálásokról és a táborokról Sündermann a következőképpen hazudozott: „A többi zsidókat, akiket munkára lehetett fogni, először rendszerint egy nagy gyűjtőtáborban megvizsgálják…A munkára alkalmas zsidókat szétosztják a különféle munkaszervezetekbe, így a Todt-szervezetbe, a mezőgazdaságba…A munkaképtelenek egy úgynevezett családi gettóba kerülnek, a többieket hivatásbeli képzettségük szerint állítják munkába és az az alapelv, hogy a házaspárok együtt maradjanak.”»

3. Náci filmek a holokausztról

A holokauszt időszakából néhány mozgókép is fennmaradt a népirtásról. Közülük több, a Szovjetunió elleni 1941-es invázió első hónapjaiban készült. A lettországi Liepajában lefilmezték egy zsidó csoport tömegsírba lövését.      A német propaganda előszeretettel örökítette meg, amint a helyi ukrán, lengyel, vagy baltikumi lakosság „zsidó elnyomóira” támadt. Ezeket a pogromokat helyenként az SS szervezte és bátorította, máskor a német hadsereg ellenőrzése mellett zajlottak. 1941 nyarán Lembergben (Lvov/Lviv) azt vették filmre, ahogy zsidókkal ásatják ki és temettetik el újra a szovjet titkosszolgálat, az NKVD börtönében kivégzettek hulláit.     Azt is megörökítették, amint az ukrán lakosság a németek felügyelete mellett antiszemita pogromot rendez a városban.      A film egyes részeit még a német filmhíradóban is bemutatták a nagyközönségnek.     Hasonló film készült a lengyelországi Zloczówban (ma Zolochiv, Ukrajna) is. Innen származott Jimmy Carter amerikai elnök (1977-1981) nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbiegnew Brzezinski apja, valamint az 1981-es kémiai Nobel-díjas, Roald Hofmann. A nácik megörökítették, amint az NKVD mészárlásáért a helyiek itt is a zsidókon álltak bosszút.       A Rigában, 1941 nyarán készült német filmhíradó nemcsak az NKVD áldozatait, a zsidókat verő letteket, az égő zsinagógát, de a német felügyelet alatt óriási gödröket, leendő tömegsírokat ásó zsidókat is bemutatta. Látjuk, amint a németek terrorizálják a riadt zsidókat, akik a nehéz fizikai munkától kiizzadva leveszik ruháikat.      A forgatás befejezését követően valószínűleg lelőtték őket. Az illetékes Einsatzgruppe A egyik jelentése beszámol erről a pogromról „amelynek során az összes zsinagóga elpusztult és mintegy 400 zsidót megöltek”. Ebből kiderül, hogy azért bíztatták a lett segédrendőrséget a mészárlásra, hogy fotókkal és filmfelvételekkel igazolják: a helyi lakosság kezdeményezte „a zsidók és kommunisták első spontán kivégzéseit”. 1944 nyarán a nácik propagandafilmet készítettek a csehországi Theresienstadtban lévő gettóról. Mivel küszöbön állt a Vöröskereszt látogatása, be akarták mutatni, hogy a deportált zsidók milyen jó körülmények között élnek. Hónapokig tartó ún. „városcsinosítási akció” (Stadtverschönerungsaktion) kezdődött. A tökéletes megtévesztés érdekében kávézókat, éttermeket rendeztek be, színházi előadásokat, focimeccseket engedélyeztek, szobrászműhelyt és játszóteret alakítottak ki.      A filmet, a korábban Marlene Dietrichhel dolgozó zsidó színész-rendező, Kurt Gerron készítette. A felvett anyagot megvágták, zenével és narrátori szöveggel egészítették ki. A bemutató azonban a háború vége miatt elmaradt. A rendezőt és a szereplők nagy részét a forgatás után Auschwitzban elgázosították. A nácik néha a zsidók deportálását is lefilmezték. Ez történt például a hollandiai westerborki táborban, ahonnan főleg Auschwitzba indultak a vonatok. A mozgóképeken több alkalommal feltűnnek az akciót buzgón irányító SS-ek is.     Persze a tettesek jól tudták, hogy a német lakosságnak mi mutatható be és mi nem. Az eutanáziát - amely a háború alatt mintegy 100 ezer német fogyatékos életét követelte – a harmincas években még fesztiválnyertes filmekkel propagálták. A varsói gettóban 1942-ben készített propagandafilm azonban már titkos minősítést kapott és dobozban maradt. A valóság túl borzalmas volt ahhoz, hogy a német közönség láthassa.    »

2. Gyilkosok fényképezőgéppel

Bár a holokauszt és más tömeggyilkosságok megörökítését szigorúan tiltották, a szemtanúk és a gyilkosok a háború alatt több ezer fotót és jó néhány filmet készítettek. Különösen sok kép készült a Szovjetunió területén működő speciális bevetési csoportok (Einsatzgruppen) által végrehajtott kivégzésekről.  Amikor 1941 nyarán Himmler SS-Reichsführer erről tudomást szerzett, azonnal betiltotta a filmezést és a fényképezést. Szeptemberben Rundstedt tábornok nemcsak azt tiltotta meg a Wehrmacht katonáinak, hogy zsidókat öljenek, vagy ukrán pogromokban vegyenek részt, de azt is, hogy lefényképezzék az SS kommandók akcióit. Persze továbbra is sokan fotóztak. A parancs megszegésének azonban akár komoly következményei is lehettek. A szadista SS-hadnagyot, Max Taubnert, a hadbíróság három év börtönre ítélte, mert a zsidók megöléséről fényképeket készített, és azokat a sarki fotósnál hívatta elő. Ezzel pedig veszélyeztette a Birodalom biztonságát. (Az ítélet egyébként kimondta, hogy „a zsidókat ki kell irtani, és egyetlen zsidó sem nagy veszteség”.) Taubner mégsem került börtönbe, ügyét később ejtették. Az SS-ek a koncentrációs táborokban is sok fotót csináltak. Többségük a vezetőket ábrázolja, mások ünnepségeken, magas rangú felettesek látogatásai során készültek, vagy a táborok hétköznapjait, a dolgozó, sorakozó foglyokat örökítették meg. A holokauszt során a tettesek több, azóta már világhírűvé vált fényképgyűjteményt is készítettek. 1943 tavaszán, a varsói gettólázadást leverő SS-tábornok, Jürgen Stroop albumba rendezte az akció során készült 52 fotót. A fényképek bekerültek a „Varsóban többé nem létezik zsidónegyed” (Es gibt keinen jüdischen Wohnbezirk in Warschau mehr) című, 75 oldalas hivatalos jelentésbe.   Varsói gettó, 1943. Stroop SS-tábornok saját albumának egyik képén   1944 májusában, a magyar zsidók érkezésekor néhány napra Auschwitz-Birkenauban is feloldották az általános fényképezési tilalmat. Ekkor készült a később híressé vált Auschwitz Album mintegy 200 fotója. Az SS Azonosítási Szolgálat vezetője, Bernhard Walter és asszisztense, Ernst Hoffmann néhány napig Birkenau egész területén fényképezhette a Kárpátaljáról deportált magyar zsidókat. Néhány fénykép kedvéért még a vagonok tetejére is felmásztak. Munka közben, a rámpán szelektálva örökítették meg Dr. Mengelét és kollégáját, Dr. Thilót.   Auschwitz Album, 1944: magyar zsidók szelekció előtt. Jobbra Mengele cigarettázik   Lefényképezték a gázkamrák felé tartó halálraítélteket, a zsidóktól elrabolt javak feldolgozását. Még a krematóriumok előtt gyanútlanul várakozó áldozatokat is megörökítették. A képek hátterében feltűnt a II., a III. és a IV. krematórium is. Bár a gyilkolást nem fotózták le, egyes fotók nyugtalanító, erőszakos jeleneteket is ábrázolnak. Az Auschwitz Albumot a kárpátaljai Bilkéről deportált magyar zsidó lány, Jákob Lili (Jakab Lenke) véletlenül találta meg a felszabaduláskor egy elhagyott SS kaszárnyában. Az első képek között meglátta két, időközben elgázosított öccsét, amint zsinóros magyar ruhában és sapkában állnak a birkenaui rámpán.   Ugyanebben az időszakban az auschwitzi táborparancsnok segédtisztje, Karl Höcker SS-Obersturmführer (főhadnagy) is buzgón rendezgette személyes albumát. A képek zöme 1944 nyarán, a magyar zsidók kiirtásakor készült, és a főbűnösöket ábrázolja szabadidejükben. Beszélgetnek, söröznek, énekelnek, lányoknak udvarolnak. Jó néhány képen láthatjuk a „Halál Angyalát”, Dr. Mengelét és kollégáját, a nők tömegeit sterilizáló Dr. Clauberget. A fotókon feltűnik Rudolf Höss, az Auschwitz-komplexumot 1940-ben megalapító és 1943-ig vezető parancsnok, aki ekkoriban személyesen irányította a magyar zsidók róla elnevezett megsemmisítését (Höss-akció). Gyakran Höss társaságában látható Höcker közvetlen főnöke, Richard Baer (Bär) auschwitzi parancsnok. Van, hogy éppen az ekkor Birkenaut irányító Josef Kramerrel együtt, akit később a britek „belseni fenevad”-ként akasztottak fel.   Höcker Album, 1944 nyara: Baer, Mengele, Höss (felnyírt hajjal) és Kramer (takarásban) együtt lazítanak   Néhány képen Otto Moll, a birkenaui krematóriumok szadista parancsnoka is látható. A Höcker-albumot a háború után az amerikai hírszerzés egyik tisztje találta meg. Évtizedekig titokban tartotta, majd 2007-ben a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak adományozta.»

1. Titkos birodalmi ügyek

A történelem első holokauszttagadói a náci gyilkosok voltak. Jól tudták ugyanis, hogy asszonyok, öregek és gyerekek tömeges agyonlövése, elgázosítása és elégetése még saját szavazóikat, a velük szimpatizáló antiszemiták jelentős részét is elborzasztotta volna. A népirtást ezért számtalan intézkedéssel próbálták álcázni. Igyekezetük a mai napig nehezíti a tudományos kutatók feladatát és segíti a holokauszttagadókat.Az SS és a rendőrség a hivatalos iratokban kódolt nyelvet használt. Így lett a zsidók kiirtásából „a zsidókérdés végső megoldása” (Endlösung der Judenfrage), az elgázosításból többnyire „különleges kezelés” (Sonderbehandlung), a deportálásból „áttelepítés” (Umsiedlung), a haláltáborokból „átmenő tábor” (Durchgangslager) vagy éppen „munkatábor” (Arbeitslager), a zsidók ezreit a halálba szállító vonatokból „különleges szerelvény” (Sonderzug).   A Lukowból Treblinkába induló „kitelepítetteket szállító különleges szerelvény” (Umsiedlersonderzug) menetlevele. 1942. augusztus 25.   A nem megfelelően megfogalmazott jelentéseket az elöljárók átíratták. Heinrich Himmler, az SS Birodalmi Vezetője azzal bízott meg egy statisztikust, hogy készítsen összefoglaló jelentést a zsidók kiirtásáról. Amikor 1943 márciusában a dokumentumot megkapta, bizonyos kifejezéseket nem talált megfelelőnek. Megparancsolta, hogy a megsemmisítő táborokban megölt 1 449 692 zsidóra vonatkozó „különleges bánásmód” megfogalmazást javítsák ki, és helyette a „zsidók elszállítása a keleti tartományokból az orosz keletre” (Transportierung von Juden aus den Ostprovinzen nach dem russischen Osten) kitételt használják. A deportálásokat szervező Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjének, Ernst Kaltenbrunnernek azt írta, hogy a jelentés a későbbiekben „főleg álcázási célokból” lesz majd hasznos. (A jelentés rövidített verzióját egyébként Himmler személyesen mutatta be Hitlernek.) Egy másik alkalommal az auschwitz-birkenaui krematóriumok építését irányító Karl Bischoff hibázott. Egy 1943. január 29-én kelt, a II. számú krematórium építéséről szóló jelentésében véletlenül benne maradt az „elgázosító pince” (Vergasungskeller) kitétel. Ez komoly hiba volt, mivel éppen Bischoff adta parancsba beosztottainak, hogy a „gázosítás” kifejezés használata tilos. Nem csoda, ha a jelentést olvasó felettese dühösen aláhúzta a tiltott szót.   Auschwitz, 1943. a titoktartási előírások megszegése A kódolt nyelvhasználat nemcsak a holokausztra, hanem más bűncselekményekre is jellemző volt. Himmler parancsára az elnémetesítésre fajilag alkalmas (Eindeutschungsfähig) lengyel gyerekeket elrabolták, hogy német családoknak adják őket. Utasítására a hivatalos iratokban az elrabolt gyerekek, mint „a visszahódított keleti területekről származó német árvák” szerepeltek. A treblinkai, sobibori és belzeci megsemmisítő táborokban 1942-1943 során mintegy 1,4-1,5 millió zsidót gázosítottak el. A gyilkolást irányító a lublini SS és rendőrparancsnok, az osztrák Odilo Globocnik büszkén mondta, hogy nem kell törődni a következő generáció esetleges lágyszívűségével: „Ellenkezőleg, szerintem bronztáblákat kéne eltemetnünk, hogy megörökítsük: bennünk megvolt a bátorság e hatalmas és szükséges munka végrehajtásához.” Himmler azonban megparancsolta, hogy Globocnik beosztottait szigorú titoktartásra eskessék fel: „Semmilyen körülmények között semmilyen formában, sem írásban, sem szóban, semmilyen… kívülálló személynek nem teszek említést a zsidók áttelepítésével kapcsolatos folyamatról, annak állásáról vagy a közben lezajlott eseményekről”. Ugyanez történt 1944 májusában Auschwitzban, amikor megkezdődött a magyar zsidók kiirtása. Az SS-ekkel aláírattak egy nyilatkozatot arról, hogy a zsidó javak ellopásáért halálbüntetés jár, és „valamennyi, a zsidók evakuálásával kapcsolatban végrehajtandó intézkedés tekintetében feltétlenül betartandó a titoktartás, még a bajtársaimmal szemben is.” Az SS a tömeggyilkosságokat még a táborokban is megpróbálta álcázni. Tömegesen hamisították a halotti bizonyítványokat. A lelőtt, agyonvert, elgázosított, éhen halt rabok személyi kartonjaira fiktív halálozási okot írtak. A hazudozás és képmutatás extrém mérteket öltött. A gázkamrák hivatalosan nem léteztek, még beszélni is tilos volt róluk. Ha egy fogoly megsértette a tabut, akkor megölték. Amennyiben egy SS jártatta a száját, magánzárkába, vagy a frontra kerülhetett. A leveleket a cenzúra ellenőrizte, aki pedig a kocsmában gyilkosságokról beszélt, „rémhírterjesztéséért” könnyen a Gestapón, vagy éppen egy táborban találhatta magát.»