A rendszerváltást követően eltelt évtizedekben a magyar közvélemény a gazdasági egyhelyben állást és a társadalmi egyenlőtlenségek megnövekedését botrányosnak látta, melynek okait senki nem tudta - és nem is akarta - érthetően és hitelesen megmagyarázni. Az átmenet évtizedeiben keletkező rossz érzés okozta kognitív feszültséget fokozták a nemzeti múlt feldolgozatlan traumái, melyek úgy múltak el, hogy a fejekben és a szívekben megmaradtak.

A trauma személyek, kisebb-nagyobb közösségek, nemzetek életében váratlanul bekövetkező megrázkódtatás., melynek nyomán kizökken a világ, eltűnik a rend, megnyílnak a Semmi kapui.  A megpróbáltatás érintettjei kezdetben fel sem tudják mérni a vulkánkitöréshez hasonlítható történést, melyeknek eleinte még neve sincs.  Hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a trauma nevet kapjon, s meginduljon az okok keresése, az értelmezés.  (Alexander 2004).

A magyar nemzeti történelem egyik múlni nem akaró traumája a független magyar államot megteremtő 1920-as trianoni békeszerződés. A magyar állam 1526-ban elveszítette függetlenségét, és jóllehet a nemzet számos függetlenségi harcot vívott, az állam függetlensége csak 1920-ban állt helyre teljes egészében. A függetlenség visszanyerése azonban nem a büszkeség és az elégedettség, hanem a gyász és a szégyen érzéseit keltette fel.  A trianoni békeszerződés a magyar állam határait oly módon vonta meg, hogy több millió magyar kívül került a határokon, s az ország területe jóval kisebb lett annál, mint amire a magyarok történetileg igényt tartottak volna.  Az államszocializmus időszaka alatt a trianoni békeszerződés ellen nem lehetett szót emelni, mivel azt a hatalom a „béketábor” egységének megbontási kísérleteként értékelte. Ugyanakkor mint hamu alatt a parázs, a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos nemzeti igazságtalanságérzés változatlanul fennállt.

A másik trauma a vidéki magyar zsidóság 1944-ben bekövetkezett deportálása, a zsidónak minősített felnőtt férfiak fegyvertelen munkaszolgálatba kényszerítése, a budapesti zsidóság megtizedelése és gettóba kényszerítése volt.  Az államszocializmus irányított nyilvánosságában erről sem eshetett sok szó.

A nyilvánosság felszabadulása nem meglepő módon kiszabadította a szellemet a palackból. Az első szabadon megválasztott magyar miniszterelnök, Antall József 1990-es megválasztását követően nyomban kijelentette, hogy lélekben nem a Magyarországon élő tíz millió magyar állampolgár, hanem a trianoni békeszerződés előtt létező, az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező egykori Nagy-Magyarország területén elő 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. Amint a liberális demokráciába és a piacgazdaságba való átmenet kudarcai egyre nyilvánvalóbbá váltak, a „Trianon-narratíva” vonzereje egyre nőtt.  Az 1944-es év véres emlékei is kiszabadultak az emlékezet tárnáiból, létrehozván a „Holokauszt-narratívát”.

Kiderült, hogy a két narratíva között kibékíthetetlen az ellentmondás.  A trianoni békeszerződésbe belenyugodni nem tudó magyar politikai elit szövetségre lépett a nemzeti szocialista Németországgal, melyben készséges támogatót talált arra, hogy a trianoni békeszereződés területi rendelkezései Magyarország javára módosuljanak. 1938-ban, 1940-ben, 1941-ben sorra kerültek vissza az országhoz területek, melyek a trianoni békeszerződés előtt az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező történeti Magyarországhoz tartoztak (Pastor, 2013). A visszaszerzett területeken magyarok, szlovákok, románok, szerbek és zsidók éltek. A zsidók különösen rosszul jártak a területek visszatérésével, mert amikor ismét magyar fennhatóság alá kerültek, akkor rájuk is hatályosak lettek a zsidó ellenes törvények, melyek a zsidókat megfosztották az 1867-ben elnyert jogaiktól.

A második világháború előre haladtával a nemzeti szocialista Németországgal szövetségben egyre nagyobbá vált Magyarországba vetett német bizalom megingott, s 1944-ben Hitler parancsára a Wehrmacht megszállta az országot. A megszállás után a Kormányzó új kormányt nevezett ki, mely hihetetlen gyorsasággal, hat hét alatt megszervezte az újra "nagy" Magyarországon élő zsidók deportálását az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő táborba. A szenvedésekből és a megpróbáltatásokból nem, de a deportálási folyamatból csak a fővárosi zsidók maradtak ki.

A Német Birodalomba deportált zsidók jelentős része azokon a területeken élt, amelyek 1938 és 1941 között német támogatással a magyar állam fennhatósága alá kerültek. Számukra a trianoni békeszerződés revíziója kimondhatatlan fájdalom és veszteségérzet forrása lett. Akiket nem érintettek a zsidótörvények, azok számára viszont ezek az évek a gyűlölt trianoni békeszerződés rendelkezéseit megsemmisítő diadal évei voltak. A „Trianon narratíva” és a „Holokauszt  narratíva” között kibékíthetetlen ellentmondás támadt.  A „Trianon-narratíva” nem vesz tudomást a magyar társadalom felelősségéről a megnagyobbodott Magyarországon élő zsidónak minősített személyek deportálásáért., míg a „Holokauszt-narratíva” nem vesz tudomást a sikeres határ revízió okozta nemzeti örömről, s a magyar társadalmat és államot okolja a majdnem félmilliónyi zsidónak minősített magyar állampolgár  jogfosztásáért, kirablásáért és deportálásáért.

Az 1920-ban és az 1944-ben történt két trauma fogva tartja a mai magyar társadalom nemzeti emlékezetét. Az idő múlása mintha fordítva történne. Amikor 2010-ben egy országos reprezentatív minta tagjainak azt a kérdést tettük föl, hogy egy listán jelöljék meg a magyar történelem három legnagyobb tragédiáját, a válaszadók 66%-a választotta a trianoni békeszerződést, mely ezáltal messze megelőzte a listán felkínált többi esemény választásának gyakoriságát. Három évvel később a válaszadók 68%-a választotta  a trianoni békeszerződést A holokauszt esetében ugyancsak emelkedő tendenciát látunk.

1. A három legnagyobb magyar történelmi tragédia választása 2010-ben és 2013-ben
(a válaszok közül választók %-a)

	2010	2013
A trianoni békeszerződés	66	68
Az 1956-os forradalom és a megtorlások	46	48
Zsidóüldözés, deportálás, holokauszt	36	38
A mohácsi csata	32	27
A nyilasok hatalomra kerülése	26	23
A 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban	24	31
A világosi fegyverletétel és a megtorlások	23	25
Malenkij robot, deportálások a Gulagra 1945-ben	18	13
Tanácsköztársaság	12	9
A muhi csata	7	6

2010-ben a válaszadók 18%-a nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy hány magyar került határon túlra a trianoni békeszerződés miatt. A becslésre vállalkozók körében abszolút többséget alkottak azok, akik túlbecsülték az új magyar államhatárokon kívül rekedt magyarok számát. A relatív többség (26%) több mint 5 milliós számot említett.  Alig valamivel voltak kevesebben, akik 4–5 millió közé tették ezt a számot (21%). A reális becslők aránya 17% volt (3 millió), s az alulbecslők 18%-ot tettek ki, pontosan ugyanannyi, amennyi a „nem tudom” választ adók aránya volt. A kérdőívben volt egy állítás, mely így hangzott: „Trianon igazságtalanságát csak az elcsatolt területek visszacsatolásával lehet jóvátenni”. A megkérdezettek feladata az volt, hogy öt fokú skálán fejezzék ki egyet nem értésüket vagy egyetértésüket az állítással kapcsolatosan. A feladatra a megkérdezettek 86%-a vállalkozott. Az állítással egyetértett a megkérdezettek 36%-a, nem értett egyet 27%. Megkerülte a választ (3-ast adván) 22%.

2010-ben a trianoni békeszerződés okán a magyar határokon kívülre került magyarok létszámának pontos becslői 21%-os arányt értek el. A határokon túlra került magyarok létszámát 4 és 5 millió közé helyezők aránya 18%, az 5 millió feletti becslést adók aránya 21% volt. A válaszadók 16%-a alulbecslőnek bizonyult. A kérdésre „nem tudom” választ adott 18%.

Arra az állításra, miszerint a mai Magyarországot jelképezi a Nagy-Magyarország-térkép, 2010-ben és 2013-ban egyaránt az egyetértés irányába mutató osztályzatokat adtak a válaszadók (2010-ben 3,7; 2013-ban 3,7).

2. „Ön szerint mire kellene törekedni a nemzeti megmaradás érdekében?”  
(egyetértők %-a)

	2013
Nagy-Magyarország határainak visszaállítása Magyarország területeinek bővítése azokkal a határon túli területekkel, ahol jelenleg magyarok élnek	29
A magyarok összefogása az EU-n belül, határok  módosítása nélkül	35
Mindenki, aki magyarnak vallja magát a világon, kapjon magyar állampolgárságot	72

A mai magyar társadalomban közvélemény-kutatási eszközökkel megragadható történelmi tudatban a fentiek szerint Trianon traumája elevenen él. Az 1920-ban kényszerűen megkötött békeszereződés az akkori magyar társadalmat felkészületlenül és meglepetésszerűen érte. Mintha Ady sosem kérdezte volna meg, hogy „mi lesz, ha Erdélyt elveszik”? A trauma gyökerét Bibó István ragadta meg, kidolgozva és leírva a magyar politikai jellem deformálódását, mely hisztérikus lelkiállapotot tartósít. Mint Bibó írja, a hisztérikus lelkiállapotban „nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos  dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban csüggedten tudja magára alkalmazni a »kis nemzet« megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag és elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyaiktól megfosztani magukat” (Bibó 1986. II. 224. o).

A hisztérikus lelkiállapot mindenkire átterjed, aki része a közösségnek.  A hisztérikus lelkiállapot ablakából nézve a valószínű lehetetlennek, a lehetetlen pedig valószínűnek tűnik. Schievelbusch (2003) írja le a közösségeket érő nagy vereségek folyamatmodelljét. Eszerint, ha bekövetkezik a korábban lehetetlennek tűnt vereség, a közösséget sokkhatás éri, ami a történteket elmagyarázhatatlanná teszi. A következő szakasz a magyarázat keresése, melynek során a közösség azokat az okokat keresi, amelyek felmentik a közösségi ágenseket a felelősség alól, s a vereség okait külső, idegen, a közösségbe befurakodott „idegen szívű” ágensek szándékaiban és tetteiben keresik.

A németek első világháborús vereségének magyarázatára így született meg a „hátbaszúrás-elmélet” (Dolchstosslegende), mely szerint a háborút a német hadsereg megnyerte volna, ha a forradalmi német kormány nem írja alá 1918. november 11-én a fegyverszünetet. Utóbb az aláírók „novemberi bűnözők” (Novemberverbrecher) néven lettek főszereplői az első világháború német radikális jobboldali narratívájának.  A magyar esetben teljesen hasonló megoldás született. A vereség sokkjának elmúltával a magyar politikai közvélemény a trianoni békéért az 1918-as polgári forradalom és az 1919-es szocialista forradalom vezetőit hibáztatta, mindenekelőtt az arisztokrata Károlyi Mihályt. Károlyi azonban mint főalak kevés volt a magyarázathoz, kellettek hozzá a mellékalakok, akiket gondos kezek az 1918-as polgári forradalom és az 1919-es szocialista forradalom vezérkaraiban zsidóként listáztak.

Tudjuk, hogy a magát kereszténynek és nemzetinek nevező „csonka-magyarországi” ellenforradalmi rendszer kezdettől fogva antiszemita alapokon legitimálta saját létét, a zsidókat hibáztatva Nagy-Magyarország elvesztéséért. Klebelsberg Kunó nem kertelt, amikor 1924-ben drámaian kifakadva arra kérte a zsidókat, hogy „adják vissza nekünk a régi Nagy-Magyaroszágot”, s cserébe azt ígérte, hogy „akkor majd hatályon kívül fogjuk helyezni a numerus clausust” (idézi Kovács M. Mária 2012. 50. o.).

Trianon traumája látszólag enyhült, amikor 1938 és 1941 között Csonka-Magyarország több lépésben visszanyerte az Osztrák–Magyar Monarchia részeként létezett Nagy-Magyarország magyarlakta területeit. Az öröm azonban nem tartott sokáig, hiszen Magyarország elveszítette a második világháborút, s az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés lényegében visszaállította az 1920-ban rögzített határokat.

A magyar közvélemény mind a mai napig képtelen megbékélni az ország 1920-ban megállapított és 1947-ben megerősített határaival. Miként az eleven test elveszített végtagjai fájnak, az elveszített területek is képesek fantomfájdalmakat kiváltani a magukat a magyar nemzettel azonosnak érző emberek soraiban. Ezek a fájdalmak nem indokolatlanok, hiszen a békeszerződések területi rendelkezései következtében nem egyszerűen területek kerültek el az országtól, hanem a területekkel együtt elkerült a nemzeti múlt és a nemzeti kultúra egy jelentős része is. A magyarok nem tehetnek úgy, mintha történelmük 1920 után kezdődött volna. A Monarchia más utódállamainak történészei megkísérelhetik a győztesek igényeinek megfelelő narratívák megfogalmazását, ami újraformálja a múltat s megteremti a győztesek nemzeti történelmeit, de a magyarok soha sem lesznek képesek úgy tenni, mintha Rákóczi nem lenne eltemetve a kassai dómban, Mátyás szülőháza nem lenne Kolozsvárott, Világos síkján nem történt volna meg a fegyverletétel, melynek folytatása lett a 13 honvédtábornok kivégzése. Mikes Kelemen ugyan a törökországi Rodostóban halt meg, de az erdélyi Zágonban született, amely nem lehetett Romániában, mert Románia akkor még nem létezett. Trianon a magyar nemzeti identitás sebe, melynek gyógyítására nincs recept.

Nem gyógyítja ezt a sebet a Magyar Országgyűlés által 2010-ben megalkotott június 4-i emléknap törvény, amely veretesnek szánt szövege szerint, Istennek rója fel a történteket azt állítván, hogy Ő a történelem ura. A törvény végrehajtási utasítása, az egykori Mackó úr utazásaihoz igazítva, kötelezővé teszi a Csonka-Magyarországi iskolások számára a Nagy-Magyarországi utakat, melyek eredménye aligha lesz a nemzeti összetartozás érzésének erősítése, inkább a nemzeti trauma átörökítése a következő nemzedékekre (Gerő 2013).

A holokauszt traumája a zsidók és a trianoni béke között láttatott illuzórikus korreláció okán mélyen összefügg Trianon traumájával. Nagy-Magyarország számára a zsidók életfontosságúak voltak, mivel az ő asszimilációjuk révén jött létre az országon belül a magyar többség. A zsidók a vezető magyar politikusok szemében barátok voltak. Csonka-Magyarország esetében ez a szempont már nem merült fel. A trianoni békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban aláírt numerus clausus törvény megalkotásával felbomlott a soha le nem írt asszimilációs szerződés. Az új helyzetben, mint az a politikában gyakran megtörténik, a barátból ellenség lett.

Teleki Pál miniszterelnök 1928. március 28-án, a Felsőházban tartott beszédében „faji harcról” beszélt. Mint mondotta, „az utolsó évtizedekben Oroszországból, Romániából, Galíciából a bevándorlás sokszorosára nőtt. Az asszimilálatlan, nemzetietlen, sőt nemzetellenes zsidóság túlsúlyba került először számszerűleg, majd egyes foglalkozásokban is, mint sajtó, irodalom. Simulékonyan militáns cosmopolitismusa aláásta az intellektuelek gondolkodásmódját és kikezdte az állam pilléreit” (idézi Molnár 2011. 87. o.).

Nem feltétlenül Teleki szándékainak megfelelően, de az 1920-ban megkezdett antiszemita politika útja egyenesen vezetett 1944-hez, a „végső megoldáshoz”, melynek során a deportálások, az eseti csoportos gyilkosságok és a munkaszolgálat kegyetlenkedései révén 600 000, zsidónak minősített magyar állampolgár halt erőszakos halált.  

Mire a „végső megoldás”-ra került sor, addigra Csonka-Magyarország területe jelentősen megnagyobbodott. A Mussolini és Hitler támogatását igénybe vevő revíziós politika sikerre vezetett, aminek eredményeképpen 1938 és 1941 között Nagy-Magyarország magyarlakta területei a Magyar Királyság részeivé váltak. A visszacsatolások szakaszosan mentek végbe. Minden egyes visszacsatolást óriási tömegpropaganda kísért, ami tovább fokozta az amúgy is meglévő kollektív eufóriát. Az egykori filmhíradók képein ma is látható, hogy a Kassára, Nagyváradra, Kolozsvárra fehér lován bevonuló Kormányzót hatalmas, lelkes tömeg fogadja.

A Kormányzóval azonban nemcsak a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás vonult be a visszaszerzett területekre. Megjelentek és nyomban alkalmazásra kerültek a zsidótörvények is, melyek jelentős számú lakosságot érintettek. A faji harc, melyről Teleki Pál annak idején beszélt, a zsidótörvények által sújtott emberek ellen is elindult, jóllehet ők a kisebbségi sorsban is hűek maradtak a magyarsághoz, s azt hitték, a magyar politika még mindig barátként tekint rájuk.

Mindennek 1944-ben lett jelentősége, amikor Adolf Eichmann és Endre László hozzáfogott a „végső megoldás” kivitelezéséhez. A trianoni traumától sikeresen megszabadult ország zsidónak minősített lakossága elhagyni kényszerült szülőhelyét, s pár hét leforgása alatt 430 000 ember zöme az auschwitzi megsemmisítő táborba került. A maradt lakosság azonban nem sokáig örülhetett a revíziós politika sikerének, mert 1945-ben véget ért a háború, s Magyarországnak le kellett mondania a területekről, melyek visszaszerzése annak idején akkora örömet okozott számára.

A trianoni trauma megkettőződött, s rávetült az új trauma, a holokauszt. Nem lehetett ugyanis megkerülni a tényt, hogy a jogfosztottak, kisemmizettek, kitaszítottak nagy része éppen azokról a területeken élt, amelyek visszaszerzésére nagy örömrivalgások közepette sor került. Ami annak idején a magyarok örömforrása volt, az egyidejűleg a zsidók felülmúlhatatlan szomorúságának lett kiindulópontja. A két trauma egymással ütköző érzelmek terében találkozott egymással.

1945 után, a szovjet megszállás árnyékában, a hamar berendezkedő kommunista terror légkörében nem kerülhetett sor a két, egymást erősítő trauma kibeszélésére. Láttuk, hogy az 1945 és 1948 között tartó rövid demokratikus időszakban mindössze Bibó István próbált egyenesen és őszintén szembenézni azzal, ami 1920 és 1944 között a zsidókkal történt. Mindszenty bíboros, aki 1945 után a kommunistákkal szembeni szellemi és politikai ellenállás vezetője volt,  az 1944-ben történtek után négy évvel a következő, teljes érzéketlenségről tanúskodó nyilatkozatot tette: „A keresztény magyar írók és művészek már az első zsidótörvény-javaslat ellen, 1938 márciusában – nagyon helyesen – erőteljesen felléptek. Kár, hogy ugyanazok ugyanúgy 1948. június 16. előtt az őket felnevelő keresztény iskolák elvétele ellen Moszkvában és Budapesten ország-világ közvéleménye előtt nem léptek fel. Ez annál inkább várható volt, mivel az aláíró urak egyike magánkörben meggyőződésből helytelenítette az államosítást. Azóta is újabb sérelmek érték az Egyház legáldozatosabb szolgáit, a szerzeteseket és az apácákat, amire elsősorban hivatottak, hittant sem taníthatnak, és ezt csak két hónapos fizetés nélküli hitoktatás után adták tudomásukra. Méltatlan sajtótámadások kísérik őket. Úgy izgatnak ellenük, mint annak idején a zsidók ellen a nyilas sajtó” (Szakolczai, Szabó 339. o.).

A közvélemény-kutatási eszközökkel időről időre végzett felmérések eredményei azt mutatják, hogy amint távolodunk az időben 1944-től, úgy nő a holokauszt és a magyar ágensek között látott távolság, s az önfelmentés részeként erősödik fel a zsidók hibáztatása. A 3.  és a 4. táblázat ban mutatjuk be a korábban (2010, 2013) végzett empirikus szociológiai vizsgálatok adatait, amelyek a magyar ágenseknek tulajdonított felelősség lebecsülését s az idegen ágenseknek tulajdonított felelősség túlbecsülését mutatják.

---

3. A magyarországi holokausztért viselt felelősség megítélése 2010-ben

(a „felelősség terheli” választ adók százalékos aránya)

Hitler és az akkori német kormány	95
Az SS és a Gestapo	86
Az akkori magyar kormány	55
A csendőrség és a magyar hivatalnokok	50
Horthy Miklós kormányzó	48
Sztálin és a szovjet vezetés	36
A gazdag, vagyonos zsidók	26
A keresztény egyházak	26
A német lakosság	32
Churchill és a brit vezetés	26
Roosevelt és az USA vezetése	22
Az akkori zsidó vezetők	24
A pápa	24
A zsidó lakosság	1
A magyar lakosság	13

4.   A magyarországi holokausztért viselt felelősség megítélése 2013-ben

(a „felelősség terheli” választ adók százalékos aránya)

Hitler és az akkori német kormány	92
Az SS és a Gestapo	85
Az akkori magyar kormány	54
A csendőrség és a magyar hivatalnokok	49
Horthy Miklós kormányzó	48
Sztálin és a szovjet vezetés	31
A gazdag, vagyonos zsidók	24
A keresztény egyházak	27
A német lakosság	27
Churchill és a brit vezetés	23
Roosevelt és az USA vezetése	22
Az akkori zsidó vezetők	21
A pápa	18
A zsidó lakosság	9
A magyar lakosság	9

A Trianon-trauma és a holokauszt-trauma egymásba fordulása az elkövetők, mind az áldozatok utódai szempontjából feloldhatatlan komplexusok forrása. Az elkövetői szerep vállalása lélektanilag óhatatlanul nehéz, még akkor is, ha az elkövetők generációja már nem él. Az egykor elkövetett bűn okozta kognitív disszonancia oldására szolgál az áldozatok hibáztatása, az önsajnálat, a múlt letagadása, a kényszerfelejtés, az ál- és pótcselekvések sora, mellyel a később generációk azt színlelhetik, hogy elégtételt szolgáltattak az áldozatoknak, visszaállították a kizökkent idő normális menetét. Az áldozatok számára mindez óhatatlanul kevés s egyáltalán nem megnyugtató. A trauma tudatosulását meggátolja a hallgatás, a traumatizáló élmény emlékének elfojtása. A családban lappangó titok felszínre kerülése a következő nemzedék tagjai számára kínos, fenyegető, értelmezésre szoruló élmény (Erős, Kovács, Lévai 1985).

A két trauma komplexusos együttese lehetetlenné teszi a párbeszédet, zsákutcába tereli a vitát. Már maguk a szavak is mérgezettek, melyek révén egyáltalán el lehetne kezdeni a beszédet. Kommunikációs csapda keletkezik, melyből egyik fél sem kerülhet ki jól. A megoldást az hozná, ha a múlt mindenki előtt megnyílna a maga sokféleségében és teljességében. A bűntudat nem múlik el a bűn elhallgatásával. A bűntudat akkor hal meg, ha a bűn emléke él. Van erre példa. Ezt az utat járta végig Németország, s ezen az úton indult el Észak-Írország, Spanyolország, Dél-Afrika, Argentína.  

A két ütköző történelmi narratívát két különböző politikai-ideológiai szekértábor élteti, melyek tagjai képtelenek kommunikálni egymással. S ami a legfeltűnőbb, a politikailag baloldali és a politikailag jobboldali szekértáborok  között középen nincs senki. A két narratíva közti irracionális versenyre jellemző példa, hogy amikor Jeles Nemes László holokausztról készített nagyszerű filmje 2015-ben sorra nyerte a nemzetközi díjakat (Cannes,, Golden Globe, Oscar)., akkor a hazai társadalmi médiában megszólalók azt követelték, hogy készüljön Trianon-ról is hasonló sikerű film. A politikai jobboldal mérsékelt és szélsőséges szárnyai egyaránt a „Trianon-narratíva” foglyai és ellenzik a „Holokauszt-narrativát.”  A „Holokauszt-narratíva” nem tud eltekinteni az 1944-es tragikus végkifejlettől, melyért a két világháború közötti „keresztény-nemzeti” Magyarország antiszemitizmusát hibáztatja. A jobboldali többség attól függ, hogy a mérsékelt és a szélsőséges szárnyak egymásra találjanak