V. Nem csak a zsidók: a náci népirtás többi áldozata

5. Népirtás a Szovjetunióban

Amikor Hitler a Szovjetunió elleni háborút „megsemmisítő háborúnak” nevezte nem csak frázisokat puffogtatott. A nácik tervszerűen arra készültek, hogy átrajzolják Kelet-Európa demográfiai térképét és a német lakosság ellátását az alsóbbrendűnek tekintett szlávok kárára oldják meg. Ukrajnát a megszállt Európa és a Birodalom éléskamrájának tekintették. Mindez sok millió ember halálát okozta. 1941 tavaszán a Wehrmacht már azzal számolt, hogy a háború és a szovjet területek kizsákmányolása miatt „magától értetődően nagy éhség lesz…felesleges fogyasztók tízmilliói vagy éhen halnak, vagy Szibériába emigrálnak…tízmilliók fognak kétségtelenül éhen halni, ha mi elvesszük, amire szükségünk van.” 1941 májusában a hadsereg, az Élelmezésügyi Minisztérium és egyéb hivatalok közös egyeztetésén elhangzott: „Sok tízmillió olyan felesleges ember él ezeken a területeken (erdőövezetben, az ipari központokban), akik vagy meghalnak, vagy Szibériába kell emigrálniuk. Bármely kísérlet, hogy megmentsük ezt a populációt az éhségtől, amelyet a helyi felesleg Ukrajnából való kivonása idéz majd elő, Európa élelmezésének fenntartását veszélyezteti. Az ilyen szándékok gyengítenék Németország képességet arra, hogy folytassa a háborút…” Júniusban Himmler világosan kijelentette, hogy „az orosz hadjárat célja, hogy a szláv lakosság számát 30 millió fővel csökkentsük.”Az SS vezetőinek azt mondta, hogy „létkérdés, könyörtelen faji küzdelem lesz, amelynek következtében 20-30 millió szláv és zsidó fog elpusztulni a katonai akciók és az éhség következtében”. A nagyvárosok lakosságát felesleges fogyasztóként lényegében éhhalálra ítélték. Göring 1941 novemberében már azt mesélte az olasz külügyminiszternek, hogy „Ebben az évben 20-30 millió ember éhezik Oroszországban.”   Utcakép a megszállt Harkovból (HRS)   Hitler azt mondta, hogy Leningrádban „vagy éhen halnak, vagy megadják magukat”. A következő hónapokban csak ebben a városban több mint 600 ezer ember halt éhen és a kannibalizmus általánossá vált. Akárcsak a holokausztot, ezt a tömeggyilkosságot is nyelvi kódokkal álcázták (pl. „különleges gazdasági indokok” „visszairányítani a lakosságot a Szibériai hátsó térbe”). A valóságban a harkovi árvaházban a gyerekek hetente kétszer kaptak enni. Csak azok nem haltak éhen, akik az erdőben gyűjtögetve gombákat, leveleket, ágakat ettek.Mindez kiegészült a totális terrorral.   1Valahol Oroszországban. Német katonák felakasztott orosz civilek előtt pózolnak (HRS)   Hitler azt parancsolta, hogy mindenkit lőjenek agyon, aki akár csak ferde szemmel néz a németekre. Utasítását végrehajtották. A rendőrség, a Gestapo, az SS és a katonai alakulatok rutinszerűen gyilkoltak. A partizánellenes harc során csak Belorussziában több mint 600 falut semmisítettek meg a lakossággal együtt.     Ahogy nőtt a munkaerőhiány, a németek mozikban, villamosokban, piacokon razziáztak. 3-5 millió, többségében ukrán kényszermunkást (Ostarbeiter) deportáltak Németországba. Százezrek haltak meg közülük. A háborúnak, a náci népirtásnak, megszállás során kitört éhségnek és járványoknak a becslések szerint mintegy 13-17 millió szovjet civil esett áldozatául.»

4. A szovjet hadifoglyok kiirtása

A Szovjetunió megtámadása előtt Hitler többször kijelentette, hogy keleten nem hagyományos, hanem megsemmisítő háborút (Vernichtungskrieg) akar vívni. 1941. június 6-án kiadták a hírhedt komisszárparancsot (Kommissarbefehl). Ennek értelmében a Vörös Hadseregben szolgáló politikai tiszteket, a „teljesen bolsevizálodottakat és a bolsevik ideológia aktív képviselőit” fogságba esve az SD, vagy a zsidókat likvidáló Einsatzgruppen kivégezte. Egyes becslések szerint 38 ezer embert öltek meg. További tízezreket gyilkoltak meg a koncentrációs táborokban. Agyonlőtték, elgázosították, halálra verték és éheztették őket, orvosi kísérleteket végeztek rajtuk. Az Auschwitzba deportált 15 ezer főből alig százan maradtak életben. Buchenwaldban több mintegy 8 ezer, Mauthausenben 3 ezer, Sachsenhausenben legalább 10 ezer szovjet hadifogoly halt meg.   Orosz hadifoglyok Mauthausenben (BA)   Hitler megsemmisítő háborúja azonban nemcsak a kommunista hadifoglyokat fenyegette. A második világháború során összesen mintegy 5-5,7 millió vöröskatona esett német fogságba. 57-60 százalékuk, azaz mintegy 2,6-3,5 millió fő meghalt a nácik kezében. A németek villámháborúra készültek, ezért nem tervezték meg a hadifoglyok ellátását. Több száz kilométeres menetekben hajtották őket a front mögé.     A gyengéket a német őrök lelőtték. Gyakran azokat a civileket is megölték, akik egy darab kenyeret akartak nekik adni. Az évszázad egyik leghidegebb telén csak 1941 decemberétől engedélyezték a zárt vagonok használatát. Addig a parancs értelmében szovjet foglyoknak csak nyitott vasúti kocsi járt. A transzportok negyede-fele megfagyott. Hadifogolytáborok helyett szögesdróttal elkerített üres mezőkön zsúfolták őket össze.   1942 nyara: orosz katonák tömegei egy „hadifogolytáborban” (BA)   Milliók próbáltak a puszta földbe vájt lyukakban áttelelni. A német őrök alsóbbrendűként bántak a leromlott, tífuszos, eltetvesedett, elférgesedett, bűzlő, köhögő csontvázzá vált foglyokkal. Egy parancs szerint „Az engedetlenséget, aktív vagy passzív ellenállást, azonnal a fegyverek erejével kell letörni. A hadifoglyokkal szemben a fegyverhasználat törvényes és szabályszerű.” 1942-től „a mintegy 45 fokos szöget alkotó bélyeget, amelynek 1 cm-es hosszabb szára felfelé irányul, tüzes vassal kell a bal tomporba égetni.” A legtöbb áldozatot az éhezés szedte. Kezdetben napi 700-1000 kalóriát szántak egy fogolynak, de ahogy a számuk nőtt, az ellátmány csökkent. A Wehrmacht élelmezési hivatala ezt írta: „minden a foglyoknak adott élelemadag túl sok, mert saját családjaink szájától, vagy csapatainktól vesszük el.” 1941 októberében a fejadag napi 20 gramm kölesre és 10 deka kenyérre csökkent, ami a létfenntartáshoz elegendő szint negyedének felel meg. A szerencsétlenek megfőzték a füvet, a lombokat, lerágták a fák kérgét, felfalták a mezei rágcsálókat, madarakat. A német-szovjet háború első 7 hónapjában naponta 6000 orosz fogoly halt meg. A náci Tervhivatal 1942 februárjában ezt jelentette: „3,9 millió orosz fogoly állt rendelkezésre. Közülük 1,1 millió maradt. Csak november és január között 500 ezer orosz halt meg.” 1942 tavaszára a Lengyelországba szállított foglyok 85%-a, összesen 309.816 fő pusztult el.   1941 nyara: éhező orosz hadifoglyok élelemért tülekednek (BA)   A háború elhúzódásával felértékelődött a munkaerő. A behívott német korosztályokat az orosz foglyokkal akarták pótolni. Az ellátás javítására új koncepciókat dolgoztak ki. Göring azt javasolta, hogy betegségben elhullott állatokkal etessék őket. Az Élelmiszerügyi Minisztérium által kikísérletezett „orosz kenyér” 50% rozsdarát, 20% cukorrépaszármazékot, 20% cellulózlisztet, 10% szalmalisztet tartalmazott. Ettől viszont a foglyok megbetegedtek. Az ellátás 1942-től fokozatosan javult, és a halálozás csökkent. A fogságot túlélő szovjet hadifoglyok sorsa a felszabadulással teljesedett be. Sztálin parancsára árulóként százezrével végezték ki, vagy deportálták őket a Gulág valamelyik táborába.»

3. Népirtás Lengyelországban

1939-1942 között több fázisban átfogó koncepció készült a megszállt keleti területek demográfiai átalakításáról. Az ún. Keleti Főterv (Generalplan Ost) 45 millió idegen ember sorsát határozta meg. Közülük legfeljebb 14 milliót tartottak germanizálhatónak. Ide tartozott a csehek, észtek és lettek fele, az ukránok harmada, a beloruszok negyede. A másik kétharmadot, 31 millió főt (köztük a lengyelek 80-85, a litvánok 85, az ukránok 65, beloruszok 75, csehek, észtek, lettek 50-50 százalékát), fajilag nem kívánatos személyként el akarták távolítani lakóhelyéről. A terv egy másik változata még több, összesen 46-51 millió ember kiűzésével számolt. A deportálások kijelölt végállomása Szibéria volt, amely ekkora tömeget képtelen lett volna befogadni és ellátni. Így a Keleti Főterv lényegében több tízmillió ember halálával kalkulált. A helyükre Kelet-Európából több millió kisebbségi német telepest akartak behozni. A gigantikus koncepciót Himmler felügyelte birodalmi megbízottként. A teljes kivitelezésre a különböző variációk 20-30 évet adtak. A végrehajtást Lengyelországban kezdték meg, amit a nácik nem is annyira gyarmatként, mint inkább rabszolgaállamként, a munkaerő korlátlan és szabadon kiaknázható lerakataként kezeltek. Az 1939 után a megszállt lengyel területek egy részét a Birodalomhoz csatolták, más részén Hans Frank vezetésével felállították az ún. Főkormányzóságot. Németországból a fajilag értéktelenebbnek tartott lengyeleket a zsidókkal együtt a Főkormányzóságba űzték, ahol brutális terrort vezettek be. A lengyel értelmiséget Hitler parancsára megpróbálták szisztematikusan felszámolni. A Tannenberg-akció során (Unternehmen Tannenberg) előre elkészített listák alapján papok, nemesek, bírók, értelmiségiek, politikusok tízezreit fogták el. Jelentős részüket, az adatok szerint 15-20 ezer főt, kivégezték az SS bevetési csoportjai (Einsatzgruppen), illetve a helyi németekből szervezett segédrendőrség emberei. 1940 tavaszán indult az AB akció (Ausserordentliche Befriedungsaktion – különleges pacifikálási művelet). Ekkor újabb 30 ezer lengyelt tartóztattak le a nagyvárosokban. Különösen nagy számban végeztek ki egyetemi tanárokat és papokat. A 3-7 ezer áldozaton kívül a többiek lágerekbe, köztük a frissen felállított auschwitzi koncentrációs táborba kerültek.   Lengyelek kivégzése 1939   A nagyobb kampányokon kívül is napirenden voltak a tömegkivégzések. Az embereket az utcán fogdosták össze és németországi kényszermunkára hurcolták. Szabadidőhöz nem volt joguk, fizetést alig kaptak. A németekkel létesített szexuális viszonyért akasztófa járt. A Birodalomhoz csatolt területekről a zsidók mellett lengyelek százezreit űzték el a tél közepén. A deportálás előtt a falvakat rendőrök vették körül, akik néhány percet adtak a csomagolásra. A cél a germanizálás volt, ezért a lengyel és zsidó házakba hamarosan Kelet-Európából betelepített népi németek érkeztek. A deportáltakat a fűtetlen vagonokban éhség és fagy pusztította. Amikor a vonatok a Főkormányzóságba érkeztek, egyszerűen szétkergették a foglyokat. Csak az Auschwitz-komplexumba 1940 és 1944 között összesen 150 ezer lengyelt deportáltak. Minden második itt halt meg. Több ezer katolikus papot küldtek lágerekbe, sokan Dachauba kerültek. Az 1944-es varsói felkelés során az SS mintegy 200 ezer embert, zömmel civileket mészárolt le. A városból további százezreket űztek el, vagy hajtottak rabszolgamunkára.   Ez maradt Varsóból az 1944-es felkelés után   A nácik hat év alatt 3 millió lengyel zsidó mellett a különböző adatok szerint további 2-3 millió lengyelt öltek meg. Az áldozatok 80-90 százaléka a civilek közül került ki, a többi a lengyel fegyveres erők vesztesége.»

2. A roma holokauszt

A nácik a cigányokat is üldözték. Egyesek „idegenvérű ázsiaiként”, mások indiai eredetű, igazi árjaként azonosították őket. Mindenesetre társadalomra veszélyes, aszociális elemként tekintettek rájuk. Bár tervezték, végül nem készült önálló cigánytörvény. A német romák ehhez túl kevesen, mindössze 28 ezren voltak. Üldözésükhöz elsősorban a zsidóellenes jogszabályok biztosították a jogalapot. Az öröklött betegségekben szenvedők utódnemzését betiltó új törvény alapján sok cigányt kényszerrel sterilizáltak, másokat „a közbiztonság veszélyeztetése” címén tartóztatták le, a hontalan romákat kiutasították, betiltották a vegyesházasságokat. A cigánykérdés közbiztonsági ügyként a Himmler SS-vezér alá tartozó rendőri szervek hatáskörébe került. 1936-ban a berlini olimpia előtt „bűnmegelőzés” ürügyén megkezdődött a romák tömeges letartóztatása. Az első ún. „cigánytábort” a berlini külvárosban, Marzahnban állították fel. Kutyás rendőrök őrizték a szögesdróttal körülvett tábort, az internált vándorcigányok ezreire két WC és három kút jutott. Hamarosan tucatnyi ilyen lágert állítottak fel: a romák látogatót nem fogadhattak, szociális járandóságaikat megszüntették. Az Anschluss után megkezdődött a 11 ezer osztrák cigány üldözése: a gyermekeket kitiltották az iskolákból, a családokat táborokba zárták. Több ezren kerültek koncentrációs táborokba. 1936-ban Himmler utasítására a fajtudós Dr. Ritter 19 ezer cigányt vizsgált meg. „Faji tisztaság” szempontjából öt csoportba sorolták őket, 80-90 százalék a fajilag értéktelen „keverék” kategóriákba került.   Romacsaládok deportálása Aspergből   A háború kitörése után folytatódott a korábbi gyakorlat: a cigányok jövőjét leginkább a nácik zsidópolitikája határozta meg, azaz 1941-ig a kiűzés, ezután pedig a megsemmisítés volt a fő irányelv. Bár a két áldozati csoport sorsa sok tekintetben hasonló volt, lényeges különbség, hogy a zsidókkal ellentétben a nácik soha sem törekedtek valamennyi roma kiirtására. A nácik leginkább a vándorcigányok és a „keverékek” likvidálására törekedtek. Keleten gyakran az Einsatzgruppen alakulatai végeztek velük. 1942-ben Chelmnóban 5000 romát gázosították el. 1943-ban Himmler elrendelte egy cigány családi tábor felállítását Auschwitz-Birkenauban.   Dr. Ritter „tudományos” vizsgálata romákkal   Az ide hurcolt 23 ezer roma 90 százaléka meghalt. Sok gyermeket, főleg az ikreket, dr. Mengele embertelen kísérletei öltek meg. A romák nagy része az éhezés és a betegségek következében vesztette életét, de 2897 embert munkaképtelenként gázosítottak el az 1944. augusztus 3-ára virradó éjjel. Itt és Ravensbrückben sok roma nőt sterilizáltak. Az európai roma holokauszt során a becslések szerint a 2 milliós cigányság legalább 10 százaléka meghalt.   Részletesen lásd: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&chapter=9_1_2&type=content»

1. Az eutanáziaprogram: a fogyatékosok lemészárlása

A holokauszttagadók legfontosabb állítása, hogy a náci Németországban sosem készült átfogó terv a zsidók kiirtásáról, ezért azt végre sem hajthatták. Ha a legnagyobb ellenségnek tekintett zsidók megsemmisítését nem tervezték meg és nem is hajtották végre, akkor ebből logikusan következne, hogy más, kevésbé veszélyesnek tartott népeket, etnikumokat, társadalmi, vallási és politikai csoportokat sem akartak likvidálni. Csakhogy éppen ennek az ellenkezőjére van számtalan bizonyítékunk. Arra, hogy a népirtás és a tömeggyilkosság a holokauszton kívül is a náci népesedési és társadalompolitika bevett eszköze volt. A teljesség igénye nélkül, íme, néhány példa. Hitler első tömeggyilkosságát nem a gyűlölt zsidók, vagy a kommunisták ellen követte el. Az első halálra ítélt nagyobb társadalmi csoport tagjai német állampolgárok voltak. Közülük is talán a leginkább kiszolgáltatottak: beteg, fogyatékos, sérült emberek, köztük sok ezer gyermek. A náci ideológia szerint az ún. örökletes betegségekben szenvedő szellemi és testi fogyatékosok veszélyt jelentettek a felsőbbrendű árja társadalomra, hiszen hasonló utódokat nemzhettek. Egyenesen attól rettegtek, hogy néhány évtizeden belül a lakosság negyede belőlük fog állni. Ráadásul ápolásukat is túl költségesnek tartották. Az iskolákban a német gyerekeknek olyan szöveges számtani feladatokat adtak, melyekben kiszámoltatták, hogy egy fogyatékos intézeti ellátására, gyógykezelésére költött állami forrásból hány, „tisztafajú” egészséges német juthatna otthonhoz. Az életre nem méltó életeknek (lebensunwerten Lebens) titulált fogyatékosok elleni több éves, aljas propagandakampányt folytattak. Az egyik plakát felhívta a figyelmet, hogy egy fogyatékos évi 60 ezer márkába kerül. „Néptárs, ez a te pénzed is!” – szólt az üzenet.   „Néptárs, a Te pénzed is” náci plakát   1939 nyarán, a szülők kérésére, Hitler engedélyezte egy többszörösen, súlyosan fogyatékos kisfiú, a néhány hónapos Gerhard Kretschmar megölését. Ezután megparancsolta, hogy a hasonló eseteket ilyen módon oldják meg. A háború kitörésekor pedig Hitler általános eutanáziaprogram beindítását rendelte el. Saját kezűleg aláírt, utólag 1939. szeptember 1-ére datált parancsában kancelláriájának két vezető munkatársára (Brandt és Bouhler) bízta a végrehajtást: „Felelősség terhével megbízatnak név szerint felsorolandó orvosok hatáskörének olyan kiterjesztésére, hogy az emberi számítás szerint gyógyíthatatlan betegeket, betegállapotuk legrigorózusabb megítélése alapján, kegyelemből halálba juttassák.” Akárcsak a holokausztot, az eutanáziaprogramot is nyelvi kódokkal álcázták. Az akció a T4 fedőnevet kapta, mivel szervezői berlini Tiergartengasse 4. szám alatt rendezték be irodájukat. Tömeggyilkosság helyett kegyes halálról (Gnadentod) esett szó. Az orvosoknak jelenteniük kellett a deformált végtagú, Down-kóros és egyéb pácienseiket, akiket speciális intézményekbe szállítottak. A kivégzéseket ezekben, a Birodalom területén felállított, kastélyokban berendezett központokban hajtották végre. Hartheim, Sonnenstein, Grafeneck, Hadamar, Bernburg stb. Az eutanázia görög eredetű szó, jó halált jelent. Az áldozatoknak ebben bizonyosan nem volt része. A nácik számtalan módon öltek. Túlgyógyszerezéssel, halálos injekciókkal, halálra éheztetéssel. A személyzet nehezen tudott lépést tartani a Birodalom kórházaiból, rendelőiből, szanatóriumaiból hozzájuk irányított áldozatok tömegével. Az öldöklés megkezdése után áttértek a tömeges kivégzésekre.   Füstöl a hadamari eutanáziaközpont krematóriuma   Van olyan forrás, mely szerint kifejezetten Hitler tanácsolta, javasolta a gáz használatát. Az első gázosításokra 1939 végén került sor. Posenben (Poznan) Himmler is jelen volt egy akciónál. Németországban 1940 januárjában indult az elgázosítás. Ott volt Christian Wirth rendőrtiszt, aki később Belzecben 434 ezer zsidót öletett meg. Ezt követően az eutanáziaközpontokban gázkamrákat alakítottak ki, amelyekben palackozott szémonoxiddal, vagy kipufogógázzal öltek.   Wirth, Belzec későbbi parancsnoka, a Reindhard-akció felügyelője egy eutanázia partin   A Németországhoz csatolt lengyel területek fogyatékosait is megölték, a lengyel Főkormányzóságban is gyilkoltak, 1941-től pedig a Szovjetunióba küldött Einstazgruppen is kivégezte az elmegyógyintézetek lakóit. Az eutanáziaprogram a holokauszt főpróbájának bizonyult. Itt jelent meg a később a holokauszt révén hírhedté vált „különleges kezelés” (Sonderbehandlung) kifejezés. Ekkor állították fel az első gázkamrákat. Az itt dolgozó személyzetet később a megsemmisítő táborokba helyezték át. A Treblinkában, Sobiborban, Belzecben 1942-1943-ban 1,4-1,5 millió zsidót megölő parancsnokok, altisztek és SS-ek nagy része az eutanáziaprogram során szerezte első tapasztalatait a gyilkolásról. A program során 1941 augusztusáig a hivatalos jelentés szerint 93251 ágy „szabadult fel”. Ekkor az élénkülő egyházi tiltakozás hatására leállították. Az akciót ezután a koncentrációs táborokban folytatták 14f13 kódnévvel álcázva. A becslések szerint a nácik összesen kb. 200 ezer embert öltek meg.   14f13: az eutanáziaprogram 1941 nyarától a KL-ekben folytatódott   Lásd még: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=13_2_3»