Nemzetek Európája

A magyar nemzeti autosztereotípia átalakítása

Írta: Németh Marika

Nemzetek Európája - projekt   „Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Én-je, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív Én, amellyel egy nagy közösség - nemzet, nép, kultúra - több-kevesebb sikerrel, de általában véve azonosítani tudja magát” (Kertész 2001: 293).   Az egyén szintjén, a személyes siker záloga, amit az egyén saját képességeiről gondol, illetve amit szüleitől, környezetétől örökségül a kultúra közvetítésével, valamint viselkedésmintaként kap. A fejlődés úgy folytatódik, hogy a tetterős, életképes egyén önbecsülése pozitívabb, tervei hosszabb távúak, önmagával és a külvilággal kapcsolatos várakozásai kedvezőbbek lesznek. Ez az identifikáció adja a tetterőt, az önbizalmat, azt, hogy terveket kovácsoljunk, hogy saját kezünkbe vegyük jövőnk irányítását. Kertész Imre gondolatával élve, nemzetek szintjén, a „kollektív Én” adottságai azok, amik jellemzően a nemzet lelki egészségéért, és életképességéért felelősek. Ebben a megközelítésben a nemzeti kollektív Én tulajdonságkészlete az, amit úgy írhatnánk le, mint leegyszerűsített, és széles körben elterjedt elképzeléseket a saját nemzet tagjairól. Ez pedig nem más, mint maga a nemzeti autosztereotípia. »

Nemzetek boldogsága és annak forrása az Easterlin-paradoxon tükrében

Írta: Fromann Richárd

Nemzetek Európája - projekt   Létezik-e „nemzeti boldogság”? Lehet-e egy ország boldog vagy boldogtalan? Ha igen, milyen különbségek lehetnek az országok között, és melyek lehetnek a meghatározó tényezők az eltérésekben? Talán a gazdasági fejlettség vagy a kulturális értékrendszer különbségei? Jelen tanulmányban azt szeretnénk röviden megvizsgálni, hogy a világ különböző országainak állampolgárai mennyire elégedettek a saját sorsukkal, életükkel, milyen a szubjektív boldogságérzetük, valamint milyen országok közötti különbségek vannak. A nagymintás nemzetközi vizsgálatok eredményei alapján bemutatjuk a világ „boldogság-térképeit”, ahol plasztikusan láthatóvá válnak a nemzetek közötti különbségek mintázatai. A jól körülhatárolható különbségek elemzésénél pedig a tényleges oksági kapcsolatok feltárására teszünk kísérletet. Az első és az utolsó bekezdésekben ugyanis arra a kérdésre keressük a választ, hogy az élettel való elégedettség és a boldogságérzet növekedésének melyek az elsődleges meghatározó tényezői, mitől is függnek; vagyis az okokra vonatkozó hipotéziseket ellenőrizzük. Valóban egy ország lakosságának általános boldogsága alapvetően az anyagi jólét, a magas életszínvonal függvénye, vagy ez csak egy olyan látszat, amely mögött az igazi okok a felszínes vizsgálatoknál látensek maradnak? Richard Easterlin már 1974-ben felhívta a figyelmet arra a meglepő jelenségre, hogy bár egy adott országban a gazdagabbak általában elégedettebbek az életükkel, boldogabbnak mondják magukat a szegényebbeknél, de a gazdasági növekedés nem vagy nem szükségszerűen korrelál az emberek boldogságérzetével, sem individuális, sem makró szinten. Álláspontja szerint tehát önmagában a GDP növekedése nem teszi boldogabbá az embereket. Easterlin azt állítja, hogy az anyagi javakban mért növekedés és a szubjektív jóllét között legfeljebb együtt járásról beszélhetünk, de semmiképpen sem oksági kapcsolatról. Ezt a látszólagos vagy valós ellentmondást nevezzük Easterlin-paradoxonnak. Ezen paradoxon körüli tudományos diskurzus rövid bemutatása mellett a tanulmány utolsó részében egy saját oksági modellt („Megbontott Boldogság Modell”) mutatok be részletesen, amely a paradoxon feloldására, a szubjektív jóllét oksági magyarázatára kínál alternatívát. »

Főnemesi származásúak nemzetképe: „Aki úr volt a régi világban, a bajban se hagyja magára az országot!”

Írta: Fiáth Titanilla

Nemzetek Európája   „A ’70-es évek végén, 31 évesen látogattam Magyarországra először – mesélte egy németországi emigrációból hazatelepült, jelenleg Budapest környékén élő grófnő. – A nagymamámhoz mentem, akivel sosem találkoztunk még azelőtt. Beléptem a szobájába, ott ült a karosszékben, mögötte Nagy-Magyarország térképe, óriási családfa és az ősök képei. Megkérdezte, hogy beszélek-e franciául, természetesen francia nyelven. Évek óta nem használtam a franciát, kicsit bizonytalanul feleltem, hogy valamennyire beszélek. Erre roppant szigorúan azt mondta, hogy ha itthon maradtál volna, nem engedhetted volna meg magadnak, hogy ne beszélj tökéletesen idegen nyelveket. Meg hogy tulajdonképpen mit csináltam én évekig… Szabad voltam, válaszoltam, de el is szégyelltem magam. Akkor nagyon erősen belegondoltam abba, hogy lényegében mit csináltam én ezzel a szabadsággal, használtam-e bárkinek egyáltalán.” Jelen írásom célja, hogy megértsem és megérttessem az idézett „sűrű” történetet: hogy értelmezni tudjuk a berendezést – különösen a kiemelt helyet elfoglaló térképet és arcképcsarnokot –, az elhangzott mondatokat, azaz a családról, a hazáról, a magyarságról és az emigrációról, a kötelességekről és a szabadságról, valamint az arisztokráciáról, illetve a főnemesekhez „méltó viselkedésről” alkotott különféle képzeteket.   »

Transznacionális nemzetépítés kirekesztett kisebbségekből: tematizációk és többségi meghatározottság a nemzetközi roma mozgalomban

Írta: Bernáth Gábor

Nemzetek Európája - projekt   Az 1971-ben megtartott, első roma világkongresszus óta eltelt negyven évben igen különböző helyzetekben, különböző nyelveket beszélő, igen eltérő kultúrájú cigány csoportok teremtettek maguknak közös szimbólumrendszert és világot. E közösség tagjai ma a gyakorlatban változatlanul az alapvetően nemzetállami védelmekre berendezkedett európai kisebbségvédelmi rendszer kiszolgáltatottjai (erős, védelmet nyújtó, vagy legalább nemzetközi szinten felszólaló anyaországok nélkül), ugyanakkor több nemzetközi fórumon speciális konzultatív státusszal rendelkeznek. A nemzeti mozgalmak és a nemzetek születése kapcsán írt könyvtárnyi irodalom alapján érdemes e „nemzetépítés” egyes állomásait és csomópontjait körüljárni. Mindezidáig kevés figyelem irányult arra a dinamikára, ami a kisebbségi identitások esetében általában, így a roma önszerveződésben is a többségi meghatározottságot rajzolja ki a forrásoktól a megengedett reprezentációkon át a kultivált tartalmakig. Ennek feltárása most is elmarad, néhány pontot azonban igyekszem azonosítani. »