Konfliktustérképek

Háttér - magyar háttértanulmányAz első hullám: zsidóellenes erőszak az 1848-as forradalom alattBár a reformkorban úgy tűnt, hogy a zsidóellenes erőszak visszaszorul, és a zsidók emancipációja több országgyűlésen is felmerült, az érdemi jogkiterjesztés mindig meghiúsult. Hol a kormányzat, hol a főrendek, máskor pedig a zsidókban gazdasági konkurenciát látó királyi városok támasztottak akadályokat. Utóbbiak már azt is nehezményezték, hogy az 1840. évi 29. törvénycikk engedélyezte, hogy a zsidók a városokban letelepedve a céhes kereteken kívül kereskedjenek, vállalkozzanak. Az utolsó rendi országgyűlésen (1847–1848) kemény politikai harc tört ki az izraelita vallás egyenjogúsítása, valamint a zsidók egyenlő választójogának és bevándorlásának engedélyezése kapcsán. 1848. február 19-én az aradi követ a teljes polgári jogegyenlőség megadását javasolta. A hírre Pozsonyban már ekkor – tehát jóval a forradalom előtt – antiszemita zavargások törtek ki. A kivezényelt katonaság csak három nap alatt tudta a rendet helyreállítani. Alig telt el négy nap a március 15-i forradalom után, Pozsonyban újabb pogrom kezdődött. Március 19-én elterjedt a hír, hogy az országgyűlés a zsidóknak kedvező határozatra készül. A tömeg újra beverte a zsidók ablakait, kirakatait, és megtámadta a régi gettót. A kétnapos fosztogatás és erőszak után a spontán népgyűlés úgy döntött, hogy „a városban lakó izraeliták kiűzessenek”. „A csőcselék féktelensége, fájdalom, támaszt és felbátorítást talált azon keserű ellenszenvben, mellyel a városi polgárság nagy része a zsidók ellen viseltetik. Sok zsidó kegyetlenül megveretett, mindnyájan ártatlan családaikkal együtt, aggodalom s rettegés közt számlálták a perceket” – írta a Pesti Hírlap. A következő hetekben számos magyar város polgárai cselekedtek hasonlóan. A zsidókat Pécsett, majd néhány nap múlva Esztergomban is határozatban szólították fel, hogy költözzenek el. Sopronban 72 órát kaptak a távozásra. Temesváron a helyi horvátok követelték a kiűzetést. A székesfehérvári népgyűlésen ezrek követelték, hogy „a zsidók a városból kimenjenek”. Azok pedig az agresszív hangulat láttán vagyonukat hátrahagyva menekültek is a környező falvakba. A kassai polgárok még radikálisabbak voltak. Totális megoldásra törekedtek. Azt akarták, hogy amennyiben a zsidók nem oszlatják el a vallásuk „titkaival” kapcsolatos keresztény aggodalmakat, valamennyi városból, sőt, az ország egész területéről űzzék ki őket. Eközben az egyik főrend, Berényi János gróf az országgyűlésen a keresztény adósságok eltörlését és a zsidók külön megadóztatását javasolta. Aligha meglepő, ha ilyen körülmények között az új kormány nem erőltette az emancipáció kérdését. Kossuth Lajos kérte, hogy egyelőre inkább ejtsék az ügyet: „(…) mert vannak akadályok, mikkel bizonyos percekben istenek sem küzdhetnek meg; most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének.” A kormány elrendelte, hogy a közigazgatás a nemzetőrség segítségével biztosítsa a zsidók személyi és vagyonbiztonságát. Ekkor azonban már késő volt. A hatalmi vákuum időszakában elszabadultak az indulatok. Április 4-én, Szombathelyen megtámadták és kifosztották a zsidó üzleteket, lakásokat. A zsinagógát feldúlták, a tóratekercseket széttépték, sokakat összevertek. Másnap a népgyűlés kiűzte a zsidókat, semmisnek nyilvánította a velük kötött szerződéseket, és megtiltotta számukra és velük a további üzletelést. Az országot pogromhullám borította el. Antiszemita zavargások törtek ki Keszthelyen és Körmenden. Rábahídvégen a helyiek beverték az izraeliták ablakait. Nádason részeg szlovák parasztok fosztogattak, és szétverték a zsinagógát. Bazinból is elkergették a zsidókat. A kétnapos szeredi pogrom alatt még a módosabb keresztények házait is kirabolták, a helyi zsidók pedig elmenekültek az őrjöngő tömeg elől. Május 2-án, Vágújhelyen a környező falvak főleg szlovák lakossága rontott a zsidókra. A támadókat egy hatvanfős zsidó nemzetőr egység próbálta feltartóztatni, de a túlerő elsöpörte őket. Keresztény bajtársaik nem segítettek nekik. A pogrom hangadói azzal tüzelték a parasztokat, hogy a császár parancsára járnak el. A zsidókat elűzték. Egy csecsemőt anyja karjában vertek halálra, egy magatehetetlen öreg belehalt, egy nő beleőrült a bántalmazásokba. Sok volt a súlyos sebesült. A hordát végül 20 órányi tombolás után trencsényi nemzetőrök verték szét.Az erőszak a nagyvárosokban is terjedt. Április 19-én, alig egy hónappal a vértelen forradalom után, a pesti Múzeum téren a szónokok szabadság helyett a házbérek csökkentéséről, és a betelepült zsidók elkergetéséről beszéltek. Az ezt követő zavargásokban a Terézvárosban üzleteket és lakásokat rongáltak meg és raboltak ki. Sok embert vertek össze az utcán. A randalírozók azt kérték a kormánytól, hogy az engedély nélkül Pesten „letelepedett zsidók kiparancsoltassanak”, a zsidó nemzetőröktől „pedig fegyvereik elszedettessenek”. A felháborodott Kossuth egyenesen azt követelte, hogy szükség esetén akár ágyúval is lőjenek bele az antiszemita csőcselékbe. Minisztertársai azonban leszavazták. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hiába igyekezett személyesen megnyugtatni a kedélyeket. A rendet végül a katonaság állította helyre. Április 23-án, két hónapon belül immár harmadszor került sor pogromra Pozsonyban. Az ezúttal is több ezres őrjöngő tömeg lerombolta a zsidó iskolát. A sírköveket meggyalázták, a lakásokat és üzleteket kirabolták. A kivezényelt katonákat elkergették, a parancsnokukat majdnem megkövezték. A nemzetőrség a közrend helyreállítása helyett a fosztogatókkal együtt követelte a közösség kiűzését. A városi tanács másnap csak úgy tudta csillapítani a kedélyeket, hogy elrendelte, a zsidók költözzenek vissza a régi gettó területére. „(…) az ember feje ég, és fellázad a keble, midőn a pozsonyiaknak a zsidók elleni harcáról olvas. Ah, uraim, ne nevezzétek azt zsidók elleni harcnak: mert az valósággal vagyon elleni harc, magyarul mondva rablás volt” – írta a Pesti Hírlap. A Budapesti Híradó szerint "szabadságunk meg van fertőzve, még pedig a legszennyesebb módon.”Az 1848. március 15-i forradalmat követő másfél hónapban több mint harminc városban törtek ki kisebb-nagyobb antiszemita zavargások Győrtől Balassagyarmatig, Veszprémtől Egerig, Nagykanizsától Budáig. A pogromokban tízezrek vettek részt. Voltak köztük németek, magyarok, szlovákok, polgárok, diákok és parasztok, férfiak és nők egyaránt. A zsidók kiűzését több tucat város és megye követelte, az országgyűlés hangos volt a zsidóellenes uszítástól. A liberális kormány ahol és amennyire tehette és merte, fellépett a zsidók védelmében: tucatnyi városban a katonaság állította helyre a rendet. A zsidókat kiűző városokba kormánybiztosokat küldtek, akik ha kellett, katonai erővel vonatták vissza a városi hatóságokkal a zsidókat kiűző határozatokat. Az erőszakot sikerült megfékezni, de ilyen körülmények között az emancipáció politikai öngyilkosság lett volna. Nem csoda, hogy az üldözöttek már májusban Kivándorlási Egyletet alakítottak Pesten, és kiáltványban népszerűsítették a tömeges amerikai emigráció gondolatát. A szervezett tömeges exodus előkészületei egész nyáron folytatódtak. Mégis: e csalódások ellenére, amikor az ősszel Bécs Magyarországra támadt, a hazai zsidók tömegesen álltak a szabadságharc ügye mellé. Kivándorlási központjaik toborzóirodákká alakultak, a hitközségek pénzadományokkal és az ezüst kegytárgyak felajánlásával siettek a haza védelmére. A 180 ezres honvédségben sok ezer (Kossuth túlzó becslése szerint 20 ezer) zsidó harcolt. Végül, mire Szemere Bertalan miniszterelnök javaslatára 1849 júliusában az országgyűlés megszavazta zsidó emancipációt, az alig volt több politikai gesztusnál. A szabadságharc heteken belül elbukott. Summary - angol háttértanulmányFirst Wave: Anti-Jewish Violence during the Revolution in 1848During the 1840s institution of equal rights and emancipation for the Jews, who had lived under a number of feudal legal constraints, was an organic part of the agenda of the liberal nobility who pressed the Habsburg Monarchy for general reform. These efforts met resistance from various layers of society, most fervently by urban craftsmen and traders afraid of economic competition. Their radical anti-Jewish sentiments were echoed by the speech of Szatmár county representative in the national assembly, who said that as far as he is concerned, “even” Turks, Persians and Hindus are welcome in Hungary, but not the Jews. Antisemitic anger was instigated not only in the building of the assembly, but outside of it as well. On February 19, 1848, a pogrom shook the city of Pozsony (today Bratislava), after the Hungarian parliament seated in the city started to discuss the possibility of Jewish emancipation. It took three days for the army to restore order. In just a few weeks, on March 15, 1848, the anti-Habsburg revolution broke out, and the existing political system collapsed. The temporary public disorder and political uncertainty unleashed anti-Jewish sentiments among mostly ethnic German urban citizens motivated largely by economic interest. Others embraced the pre-modern, superstitious antisemitism of the peasantry. On March 19, riots began again in the city after rumors circulated that the national assembly had decided to introduce measures lifting traditional restrictions on Jews. After the two-day rampage, a spontaneous people’s assembly of Pozsony made the decision to expel the Jews from the city. “The licentiousness of the mob found support and aid in the bitter antipathy that the majority of the city’s citizens exhibit towards the Jews. Many Jews were terribly beaten along with their innocent families, and they were all counting the minutes amidst anxiety and terror” – reported the newspaper Pesti Hírlap on the pogrom.These pogroms did not occur on unfertile ground. During the following weeks, dozens of cities were the scenes of antisemitic actions with the participation of tens of thousands of civilians. Similar expulsions were initiated by many municipalities all around the country. At the end of March, Pécs ordered all Jews to leave. The ancient city of Esztergom followed a few days later. In Sopron, Jews were granted 72 hours for their exodus. At Temesvár (today Timișoara), it was the Croatian population that most fervently urged expulsion. In Székesfehérvár, at a people’s assembly, thousands demanded that the Jews “go out of the city” within three days. Over the next 48 hours, the Jews fled to neighboring villages, leaving their possessions behind. The people’s assembly of Kassa (Košice) went even further: they were calling for a complete, nationwide purge of Jews. The Szombathely synagogue was destroyed - the Torah scrolls were torn into little pieces and thrown into a well. The wave of pogroms spread throughout the country. There were antisemitic disturbances in Keszthely and Körmend as well. At Rábahídvég the locals broke windows; in Kőszeg several hundred people demanded that the Jews be driven out. In Nádas (Hontianske Trsťany) drunken Slovakian peasants demolished and looted Jewish houses and the synagogue. The owners fled. At Vágújhely (Nové Mesto nad Váhom), on May 2, 1848, the population of the neighboring villages attacked the Jews. A Jewish national guard unit of 60 men attempted to resist the attack, but they were swept away. Violence sparked in the large cities as well. On April 19 the mob attacked the Jewish quarter of Pest. Once again, it took the army to restore order. Four days later, the people of Pozsony attacked the Jews for the third time in two months. A mob of several thousand people demolished the Jewish school, desecrated the tombstones in the Jewish cemetery, and looted all Jewish houses and shops. Several people were killed and some forty were injured. The soldiers were chased away; their commander was almost stoned to death. Instead of intervening, the national guard joined the looters in demanding the expulsion of Jews. The city council was able to pacify the mob only by issuing an edict ordering Jews to move back within the limits of the old ghetto within 24 hours. In the six weeks following the revolution of March 15, antisemitic disturbances of various magnitude broke out in more than thirty cities. Tens of thousands, among them Germans, Hungarians, and Slovaks, burghers, students, and peasants, participated in the pogroms. The nationwide persecution of Jews was halted by the new Hungarian government that the revolution established. City administrations were ordered to rescind their anti-Jewish ordinances. The government threatened to deploy armed forces to put down disturbances – and in many cases it acted on its word. However, there was a price to pay – not wishing further to instigate the anti-Jewish sentiments, the government temporarily took Jewish emancipation off its political agenda. For a while it also excluded Jews from the revolutionary armed forces. These measures proved to be enough to restrain violence.»

Zsidóellenes atrocitások Nyitra vármegyében 1882-1883

A Nyitra vármegyében lévő Vesztenicen (Vesztény) már 1882 májusában komoly zavargásokat okozott egy vérvádhisztéria. A jelentősebb erőszakhullám azonban augusztus végén kezdődött. A szakolcai járás több településén sorozatos zsidóellenes atrocitásokra került sor. Több településen (pl. Saffin, Ószombat) rá is lőttek zsidó lakosokra, de a lövedékek célt tévesztettek. A zsidók folyamatos félelemben éltek, éjszaka ki sem mertek menni az utcára. Az ószombati szolgabírói hivatal egy csapat pandúrt rendelt a városba, akik azonban képtelenek voltak erélyesen fellépni a rendbontók ellen, és az antiszemita parasztok végül el is kergették őket a városból. Az ezt követően szintén a szolgabírói hivatal által a városba hívott gyalogos regiment szigorú vizsgálatot kezdeményezett az ügyben, mely folyamán húsz helyi parasztot letartóztattak, a renitens pandúrokat pedig lefokozták. Az antiszemita indulatok azonban nem csillapodtak, például amikor a katonák a környező falvakban járőröztek, folytatódtak az ablakbeverések.A Pesti Hírlap értesülései szerint Nyitra megyében 1882. október elején szervezett zsidóellenes mozgalom nyomára bukkantak, melynek tagjai már előkészítették a zavargásokat. Az atrocitások megelőzése érdekében Tisza Kálmán miniszterelnök sürgős táviratban kereste meg a Pozsony megyei főispánt, hogy az ott nem állandóan tartózkodó katonaságot Nyitrára lehet-e küldeni, amibe Esterházy főispán bele is egyezett.A vágújhelyi zsinagóga (MZSML) 1882. október elején a vágújhelyi izraelita hitközség elnöke táviratilag fordult a Belügyminisztériumhoz, miszerint a helyi zsidók antiszemita zavargás kitörésétől tartanak az október 9-én megrendezésre kerülő országos vásár alkalmából. A belügyminiszter intézkedéseket tett annak érdekében, hogy az Kostyál Pál alispán esetleges kérésére katonaság vonuljon Vágújhelyre és Szakolcára, valamint felszólította az alispánt a helyzet kivizsgálására. A vásár betiltásának szükségessége is felmerült, és hasonló okokból a Nyitra megyei főjegyző szolgabírói előterjesztésre október 4-én a szenici országos vásárt is betiltotta. A vágújhelyi izraelita templom belsejeAz alispán azonban úgy nyilatkozott, hogy a lefolytatott vizsgálat alapján a környékbeli településeken nyugalom honol, valamint már nem is maradt elég ideje a betiltás kihirdetésére, és a már a településre utazott árusok körében könnyen zavargás törhetne ki egy ilyen hír hallatán. Ezen kívül a pandúrőrség megerősítésével és katonák jelenlétével biztosíthatónak vélte a nyugalmat. A vásárokat így végül engedélyezték, és azok nyugodt légkörben, atrocitások nélkül le is zajlottak. Az alispán jelentésében arról is beszámolt, hogy a zsidók még mindig nem érzik biztonságban a vagyonukat, tartózkodnak a nagyobb vásárlásoktól, készpénzüket pedig Bécsbe küldik. Így a termelők nem tudták értékesíteni árujukat, a földművesek pedig – bevétel híján – az adókat sem tudják megfizetni.1882. október elején Pöstyénben már több ház falára az alábbi „közleményt” írták szlovák nyelven: „Tudatjuk minden zsidóval, hogy október 12-én házaik összes ablakát be fogjuk verni. Ha ellenállást tanúsítanak, akkor nemcsak megverjük őket, hanem a tulajdonukat is elpusztítjuk. Éljen Istóczy!” Néhány további településen is kisebb atrocitásokra került sor. A zsidóellenes erőszak 1883 nyarának végén lobbant fel újra néhány napra.Pöstnyén, a Monarchia korábanForrások: „Antiszemitikus mozgalmak.” In: Pesti Hírlap, 1882. 06. 05., 5. o. „Antisemitisches aus Skalitz und dessen Umgebung.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 09. 01., 3. o.„Zsidóellenes zavargások.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 07., 3−4. o.Nyitra megyei főispán felterjesztése a vágújhelyi vásár betiltása tárgyában, 1884. 10. 09. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3443Nyitra megyei alispán jelentése a vágújhelyi vásárról, 1882. 10. 14. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3443Nyitra megyei főjegyző távirata a Belügyminisztériumnak, 1884. 10. 04. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3443A belügyminiszter levele Nyitra megye alispánjának, 1882. 10. 04. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3443Nyitra megyei alispán levele a belügyminiszternek, 1882. 10. 05. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3443Nyitra megyei alispán levele a belügyminiszternek, 1882. 10. 12. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3443„Zu den Judenkrawallen.” In: Preßburger Zeitung, 1882. 10. 10., 4. o.„Zsidóellenes zavargások.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 07., 3−4. o.»

A pogromhullám epicentruma: Pozsony vármegye

Az országos erőszakhullám epicentruma a régi főváros, Pozsony volt. Akárcsak 1848-ban - amikor, mivel az országgyűlés itt ülésezett és a város az egész ország politikai erőközpontjaként komoly trendteremtő befolyással rendelkezett - a pozsonyiak most is erős zsidóellenes indulatokkal reagáltak az eseményekre. Nem sokkal a tiszaeszlári vérvád nyilvánosságra kerülése után, 1882 májusa és júniusa folyamán Pozsony ismét zsidóellenes atrocitások színhelyévé vált. Májusban több helyi zsidó kereskedő névtelen fenyegető levelet kapott, a borítékon „A zsidóban a legfőbb baj nem a vallás, hanem a faj”, ill. „Füstölő” feliratokkal, benne pedig antiszemita gúnydalokkal. Reggelente pedig rendszeresen antiszemita falragaszok jelentek meg a városban, melyeket a rendőrség elkobzott. Az első zsidót június 25-én akarták megölni. A nagy port felkavaró eset nyomán a közeli Szentgyörgyön vertek össze egy zsidót. A településen a nyári hetekben egymást követték az antiszemita incidensek, de az erőszak látszólag nem terjedt tovább és csak néhány atrocitás (Nagymagyar, Újlak stb.) történt. A gyűlölettel izzó levegőt újra Pozsony lobbantotta lángra. Szeptember 27-én egy idősekből álló zenekar estélyén a közönség hirtelen Istóczy Győző antiszemita politikust kezdte éltetni és a zsidókra támadt. A kirobbanó összetűzéseket a városba rendelt katonaság csak három nap után tudta az ellenőrzése alá vonni. Ekkor már késő volt: a környező vidéken egymást követték a zsidóellenes támadások.1882. szeptember 30-án éjszaka kihágások történtek a Pozsony megyei Nagymagyarban. Október 2-án éjszaka Nádas településen felgyújtották egy helyi zsidó házát, őt magát pedig bedobták a tűzbe. A tűzoltóság beavatkozásának köszönhetően a férfi túlélte a gyújtogatást. Horvátgurabon egy helyi izraelitát teljesen kifosztottak, Réthén pedig a három egymást követő éjszakán zajló kődobálásokban többen is megsérültek. Ugyanebben az időszakban rendzavarások történtek Ság, Hegysúr, Stomfa és Nagylévárd községekben is, Pudmericen ablakokat törtek be és fenyegették a zsidókat, Tótgurabon pedig erőszakkal szereztek bort a zavargók a zsidó kocsmárostól, de ezeket a megmozdulásokat kordában tudták tartani a helyi hatóságok. Az erőszak kitörésétől tartva több településre (Szered, Cziffer, Sáp) katonai egységeket vezényeltek ki, míg Vágújhelyen a helyi lakosság köréből toborzott polgárőrséget állítottak fel. Galántára és Diószegre is kértek katonaságot a majorok bérlői, holott semmi nyoma nem volt zavargásnak; az alispán a szolgabírót helyi őrség szervezésére utasította. A Pesti Hírlap tudósítója elítéli a zsidók viselkedését is, akik a kezdeti rémületet követően, a katonák megérkezése után Pozsonyban és más helyeken is kihívó magatartást tanúsítottak, leköpdösték és verbálisan inzultálták az embereket, ami csak tovább fokozta az indulatokat.Schott alispán október 2-án részletes jelentést tett a belügyminiszternek a megyei zavargásokról, majd megkezdte a környékbeli településekről behozott zavargók kihallgatását, akiknek vallomásai szerint Pozsonyról vidékre ment agitátorok uszították a népet. Esterházy István főispán Pozsony megye közigazgatási bizottságának október 5-i ülésén közölte, hogy a megyében a közrend és a zsidók vagyon- és életbiztonsága ellen többrendbeli merényletet követtek el, és ő kormánybiztosi minőségében kötelességének tekinti a rend és a nyugalom megóvását. Napirendre került a rendkívüli állapot bevezetése. Az alispán részletes jelentéséből kiderült, hogy a megye háromszázöt települése közül összesen három városban és tizennégy községben történtek a zsidók ellen irányuló erőszakos cselekmények. A városokban és három községben katonai erőt kellett bevetni, a további tizenegy helyen a helyi hatóságoknak a lakosság közvetítésével sikerült helyreállítaniuk a rendet. A főispán megállapítása szerint elsősorban a cseklészi zavargások ártottak a megye hírnevének, a többi helyen a körülményekhez képest igen hatékonyan és gyorsan jártak el a közigazgatási és rendvédelmi szervek. Forrás: „Die antisemitischen Unruhen im Komitate Preßburg.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 02., 1−2. o.„Zsidóüldözés Magyarországon. A mai helyzet a megyében.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 03., 5. o.„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 03., 2−4. o.„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 03., 1−2. o.„Zsidóüldözés Magyarországon.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 04., 5. o.„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 05., 1−2. o.„Zsidóellenes zavargások. A pozsonymegyei zavargások.” In: Pesti Hírlap, 1882. 10. 06., 10. o.„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 06., 2−3. o.Esterházy István távirata Tisza Kálmánhoz, 1882. 10. 07. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3398„Zsidóellenes kihágások Pozsonyban.” In: Pesti Hírlap, 1883. 07. 26., 5. o.Kubinszky Judit (1968): Adalékok az 1883. évi antiszemita zavargásokhoz. In: Századok (102) 1–2., 162–163. o.Sopron megyei főispán jelentése a belügyminiszternek, 1883. 08. 03. MOL BM K148, 1883−XIV/D−3091 „Zsidóhecc Pozsonyban.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 05., 4. o.„Zsidóhecc Pozsonyban.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 07., 4. o.„A pozsonyi zavargás.” In: Magyar Polgár, 1883. 08. 07., 5. o.Kövér György (2011): A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest: Osiris, 599-611. és 639-653. o. „Zsidóellenes mozgalmak Pozsony megyében.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 07. 04., 2−3. o.Belügyminisztérium utasítása Pozsony megye főispánjának, 1882. 07. 08. MOL BM K148, 100. csomó, 1885−XIV/D−2197 „Zsidóellenes mozgalmak.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 08. 31., 6. o.„A zsidóheccek.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 09 06., 5. o.»

Antiszemita erőszak Moson vármegyében

Moson vármegyében az indulatok először 1882 szeptember végén szabadultak el oroszváron. Ezt követően október és november folyamán több helyen is zsidóellenes zavargások törtek ki, melyek során rablások történtek, sőt, emberélet is áldozatul esett. A rend helyreállítása érdekében a belügyminiszter november 7-én a megye területére kormánybiztossá nevezte ki báró Miske Imre főispánt. A kormánybiztos november 9-én kiadott felhívásában felszólította a megye lakosságát, hogy tartózkodjanak a rendzavarástól, segítsenek a nyugalom helyreállításában és a kihágások megakadályozásában. Ellenkező esetben fegyveres erő bevetését, sőt akár statárium kihirdetését is elrendelheti a főispán. A különböző vallásfelekezetek lelkészeitől is támogatást kért a feszültség csillapításához, a községek elöljáróságait pedig erélyes fellépésre utasította, szigorú büntetést helyezve kilátásba kötelességük elmulasztása esetén.1882. november 2-án a Moson megyei zsidók négytagú küldöttsége érkezett Budapestre, hogy a Belügyminisztériumtól kérjen segítséget a megyében tomboló zsidóellenes erőszak megfékezéséhez. A delegációt Jekelfalussy Lajos, az állami rendőrség vezetője fogadta, aki beszámolójukat hallva kifogásolta, hogy csak most értesítették hivatalosan a kormányt a már több hete zajló zavargásokról. A minisztertanácsos közölte, hogy az alispántól távirati jelentést kér a helyzetről, és minden tőle telhetőt megtesz a nyugalom helyreállítása érdekében. Végül a Moson megyei eseményeket részletesen ismertető memorandumot kért a küldöttségtől. A gyilkosságokkal és a kirendelt katonaság elleni összecsapásokkal tarkított erőszakhullám végül decemberre hagyott alább.Forrás:„Die antisemitischen Unruhen.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 10. 05, 1−2. o.„A zsidóüldözés.” In: Magyar Polgár, 1882. 10. 07., 4. o. Moson megyei főispán jelentése a belügyminiszternek, 1882. 10. 09-27. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIV/D−3483Moson megyei főispán jelentése a Belügyminisztériumnak, 1882. 11. 17. MOL BM K148, 8. csomó, 1882−XIV/D1−3842Moson megyei főispán felterjesztése a Belügyminisztériumhoz, 1882. 12. 09. MOL BM K148, 8. csomó, 1882−XIV/D1−4024 „Judenkrawalle im Wieselburger Komitat.” In: Preßburger Zeitung (Abendblatt), 1882. 10. 30., 1−2. o. „Zu den Judenkrawallen im Wieselburger Komitate.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 11. 02., 3. o.Moson megyei főispán és kormánybiztos felhívása Moson megye lakosságához, 1882. 11. 09. MOL BM K148, 80. csomó, 1882−XIVD−3483»

Antiszemita zavargások Sopron vármegyében

A tiszaeszlári vérvádat követő első antiszemita erőszakhullám nyáron (elsősorban júliusban) került sor. Ezt követően két és fél hónapnyi látszólagos nyugalom után ismét kirobbantak az indulatok. 1882. november 6. és 13. között a Sopron megyei Babat, Kapuvár, Kecöl, Tótkeresztúr, Szárföld, Petőház, Himod és Hövej községekben fordultak elő zsidóellenes atrocitások, melyek során több izraelita lakos ablakát beverték. A községi és törvényhatósági közbiztonsági közegek közreműködésével és a megfelelő óvintézkedések meghozatalával egyelőre sikerült kordában tartani a mozgalmat.Amint az a Sopron megyei alispán által a megye közigazgatási bizottságának 1882. december 14-i ülésén felolvasott jelentéséből kiderül, 1882 novemberében a megye folyamatos, elsősorban a zsidók ellen irányuló erőszakhullám színhelye volt. Összesen 36, főleg a kapuvári járásban található községben fordultak elő zavargások. Az alispán szerint ezek a megmozdulások nem annyira zsidóellenes uszítás, hanem inkább a helyi fiatalok túlzott indulatának eredményei voltak, mely alkoholfogyasztás és antiszemita népdalok éneklése következtében tovább növekedett. Az erőszak megállításának lehetséges módjairól megoszlottak a vélemények. Az alispán biztonsági intézkedések és fegyveres erő bevetése helyett inkább az igazságszolgáltatás gyors és hatékony működésétől remélte a mozgalmak elfojtását. Mások a katonai felügyelettől, a települési őrségek megerősítésétől, a városvezetőség és a szolgabíró erélyes fellépésétől, vagy éppen a vendéglők és italmérések bezárásától remélték a helyzet javulását. Elhangzottak olyan vélemények is, melyek szerint csupán néhány részeges naplopó által elkövetett, a médiában eltúlozva megjelenő kihágásokról van szó, melynek szankcionálására felesleges közköltségen katonai csapatokat állomásoztatni a településeken, hiszen ennek költségét jórészt azoknak kell viselniük, akik nem vettek részt zavargásokban. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az erőszakhullám, csak a karácsonyt követő újabb fellángolás után szűnt meg.Az antiszemita zavargások 1883 augusztusában Sopronban újultak ki. Miután a rendőrség képtelen volt a törő-zúzó tömeg megfékezésére, a városba rendelt egy századnyi katonaság feltűzött szuronnyal indított rohamot és verte szét a tömeget. Majdnem száz embert tartóztattak le. Érezhető volt, hogy a szervezők újabb erőszakos támadásokra készülnek. 1883. augusztus 20-án reggel a Kismarton melletti Alsó-Kismartonhegyen zsidóellenes fenyegető leveleket találtak. A lakosság, ill. a szolgabírói hivatal jelentése alapján az alispán egy szakasz lovasságot küldött a helyszínre. Ennek köszönhetően az aznap esedékes vásár, melyen sok falusi is részt vett, rendben lezajlott, másnap reggel pedig a katonaság visszavonult soproni állomására. Az erőszakhullám megszűnt és csak majdnem egy évvel később, 1884 júniusában lángolt fel újra. A helyszín ezúttal is Sopron volt, ahol mintegy másfélszáz iparoslegény részegen dúlta fel a belvárost. Keresztények és zsidók házait egyaránt megtámadták. A hatóságok azonban hamar helyreállították a rendet.Forrás: Sopron megyei alispán jelentése a Belügyminisztériumnak, 1882. 11. 16. MOL BM K148, 8. csomó, 1882−XIV/D−4025Kövér György (2011): A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest: Osiris, 605. o. „Zu den Judenkrawallen.” In: Preßburger Zeitung, 1882. 10. 10., 4. o. „Die antisemitischen Ausschreitungen im Oedenburger Komitate.” In: Preßburger Zeitung, 1882. 12. 22., 2. o.„Zsidóheccek Sopronmegyében.” In: Budapesti Hírlap, 1882. 12. 03., 6. o.Forrás: „Privat-Telegramme der Preßburger Zeitung. Judenkrawalle.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1883. 08. 31., 4. o.Forrás: Sopron megyei főjegyző jelentése a Belügyminisztériumnak, 1883. 08. 23. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3356„Zsidóheccek Sopronmegyében.” Budapesti Hírlap, 1882. 12. 03., 6. o.; „Zsidóhecc Szent-Miklóson.” In Budapesti Hírlap, 1882. 12. 18., 5. o.Kövér 2011, 605−606. o.Zu den antisemitischen Exzessen.” Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 11. 23., 2. o; A Soproni Kereskedelmi és Iparkamara kérelme a földművelés-, ipar és kereskedelemügyi minisztériumhoz, 1883. 09. 20. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3356; Az Izraeliták Országos Irodája titkárának jelentése a Belügyminisztériumnak, 1883. 09. 02. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3356; Sopron megyei főispán jelentése a miniszterelnöknek, 1883. 09. 13. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3356»

Pogromok, gyilkosságok, fosztogatás Zala vármegyében

Zala megyében a zsidóság számaránya az országosnak mindössze a fele volt (3%), és sok településen egyáltalán nem is éltek zsidók. Ennek ellenére 1848 tavaszához (és majd 1919 nyarához hasonlóan) számos zalai települést 1883-ban is elöntött az antiszemita erőszak. Bár már korábban is voltak előzményei, mégis hirtelen és robbanásszerűen érkezett. A tiszaeszlári vérvád napvilágra kerülése után a vármegyében 1882 júliusában Balatonfüreden került sor egy jelentősebb antiszemita incidensre, melynek során a helyi hitközség emblematikus figuráit, a rabbit és a saktert is megtámadták. A támadók sok ablakot bevertek és több zsidót is összevertek. Balatonfüred példája (ekkor még) nem talált követőkre. Egy évvel később, a tiszaeszlári ügyben meghozott, a zsidókat felmentő bírósági ítéletet azonban Zalában általános nemtetszéssel és dühvel fogadták. Egyes szerzők a dél-dunántúli keresztény lakosság zsidóellenes indulatait a zsidó bérlők és kereskedők elleni averzióval magyarázzák. A későbbi vizsgálat során felmerült az is, hogy egy vagy akár több, a szomszédos Somogyban aktív antiszemita uszító az ottani statárium kihirdetését követően éppen Zalába húzódott vissza. Mindenesetre a tiszaeszlári perben hozott ítélet nyilvánosságra kerülését követően hamarosan több településen is zavargások törtek ki - párhuzamosan és szinte egyszerre. Ez pedig némi szervezettségre utaló tényező is lehet. A zalai pogromok és atrocitások egyik jellemzője, hogy nem a máshol tapasztaltakkal ellentétben nem igazodtak a vasárnap tartott vásárnapokhoz. További jellemzőjük, hogy feltűnően erőszakosak voltak. Több zsidót (öreget, nőt is) megöltek, míg több támadóval a kivezényelt katonaság végzett. Zalaegerszegen és Zalalövőn a tömeg még a zsidók védelmére érkező fegyveres katonákat is megtámadta. A halálos áldozatokkal járó összecsapásokat követően a hatóságok csak hónapok alatt voltak képesek helyreállítani a rendet. Az erőszak hulláma azonban a környékbeli településeket is elborította. A városi példa nyomán több faluban felgyújtották a zsidók házait. A tűz a többi épületre is továbbterjedt, Bezeréd például porig égett. Sok helyen teljesen leállt élet. Az atrocitások miatt a kereskedők nem mertek kinyitni. Az események hatására azonban augusztus 28-án a Belügyminisztérium másnapi hatállyal elrendelte a statáriumot Zala megye egész területére, egyhavi időtartamra. Kormánybiztossá Glavina Lajos főispánt nevezték ki. A megye összes településéhez intézett felhívásban Glavina felszólította az elöljárókat, hogy hirdessék ki a statáriumot, tegyenek meg mindent a zavargások megakadályozása érdekében és szervezzenek őrjáratokat. A lakóházak kapuit, valamint a vendéglői ivószobákat este 8-kor be kellett zárni, a cselédek gazdájuk tudta és beleegyezése nélkül nem mehettek el otthonról, a lakosok kötelesek voltak beszolgáltatni fegyvereiket, a községekben megjelenő idegeneket szemmel kellett tartani, a rablott tárgyakat birtoklókat pedig fel kellett jelenteni. Az országos és heti vásárok nagy részét betiltották. Ez lényegében befagyasztotta a térség gazdasági életét. Ezért a kormánybiztos szeptember közepétől elkezdte feloldani a korlátozásokat, és engedélyt adott az október 8-i országos vásár megtartására. Október 22-én megszűntették a statáriumot. A későbbi nyomozások során több olyan adat került a felszínre, amely a megmozdulások szervezett jellegére utalt. Egy sárhidai paraszt azt vallotta, hogy augusztusban három zalaegerszegi férfi jelent meg a településen. Az idegenek felszólították a helyieket, hogy menjenek a városba és fosszák ki az ottani zsidókat, cserébe részesülhetnek a zsákmányból. Két elfogott legény azt állította, hogy egy fiatalember biztatta őket a rendbontásra, aki aztán a zavargás élére is állt és a kirabolandó boltokhoz irányította a tömeget. A személyleírás ráillett Báli Kálmán asztaloslegényre. Róla kiderítették, hogy társait a katolikus temetőben gyűjtötte össze, és egyenként megeskette őket, hogy kirabolják és elkergetik a zsidókat.A Kozma főügyész által kihallgatott zavargók vallomása alapján úgy tűnt, a környékbeli falvakban idegen agitátorok biztattak a zsidók megtámadására. Elhitették a helyiekkel, hogy szabad zsidókat fosztogatni, mert a katonaság nem fog rájuk lőni. A Nemzet tudósítójának értesülései szerint Zalaegerszegen és a környező falvakban már hónapok óta mesterségesen szították a most kirobbant antiszemita indulatokat. A mozgalom résztvevői előkészületeket tettek egy népgyűlés összehívására is. Ezen a zsidók 1867-ben törvénybe iktatott emancipációjának eltörlését szorgalmazó kérvényt terjesztettek volna a parlament elé. A zalai antiszemiták állítólag szoros kapcsolatban álltak a németországi testvérmozgalom vezetőivel is. Német és magyar nyelvű antiszemita lapok, röpiratok tömegesen terjedtek a megyében.Szeptember 13-án Kozma főügyész értekezletet tartott Glavina kormánybiztos, Svastics alispán, Gömörey törvényszéki elnök, Bessenyei királyi ügyész és Neumann Spallart tábornok részvételével. Ezen elhatározták, hogy a parasztok letartóztatása helyett inkább az értelmi szerzők előkerítésére koncentrálnak. Végül a zavargásokban való részvétel miatt elfogott 117 személy közül 44-et állítottak statáriális bíróság elé. Legtöbbjüknél azonban kevés esély mutatkozott a bűncselekmény elkövetésének bizonyításra az előírt nyolc napon belül, így ők hagyományos bírósági eljárásra számíthattak. Az 1884. június 9-én kezdődő végtárgyaláson Schreiner Ferenc és Bali Kálmán fővádlottak tagadták a zavargásokban való részvétel és az uszítás vádját. A per során négy további személlyel bővült a vádlottak köre, amely egyébként főleg fiatal munkásokból és iparosokból állt. Az ítéletet végül 1884. július 28-án hirdették ki. 43 vádlottat elmarasztaltak, 31-et felmentettek. A lázadásra való felbujtásban valamint testi sértés elkövetésében bűnösnek talált fővádlottak közül Schreiner Ferencet 7 évi fegyházra, Gerencsér Istvánt 5 évi fegyházra, Bali Kálmánt 4 évi fegyházra ítélték. A többi vádlottat több hónapos börtön-, illetve fogházbüntetéssel, egyeseket több évi hivatal- és jogvesztéssel, másokat pedig pénzbüntetéssel sújtottak. A legfelsőbb igazságszolgáltatási fórum, a Kúria 1885. július 24-én hozott jogerős ítéletet az ügyben. Ennek értelmében Schreiner 5 évi, Bali és Gerencsér pedig 3 évi fegyházbüntetést kaptak az egy évi vizsgálati fogság beszámításával. További 10 vádlottat (9 férfi és 1 nő) 2−9 havi fogházra ítéltek, a többi esetben pedig helyben hagyták a királyi tábla által hozott ítéletet.Forrás:„Zendülés Zalaegerszegen és a vidéken.” In: Budapesti Hírlap, 1883. 08. 28., 4−5. o.„Zsidóellenes zavargások.” In: Magyar Polgár, 1883. 08. 30., 3. o.Kövér György (2011): A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest: Osiris, 607-611., 644−649. o.Foki Ibolya (1986): Az 1883-as zsidóellenes zavargások Zala megyében. In: Halász Imre (szerk.) Zalai gyűjtemény 25. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. Zalaegerszeg, 222-229. o.A zala-egerszegi zsidózavargás…” Pesti Hírlap, 1885. 04. 24., 8. o.; „A zala-egerszegi zsidóellenes zavargások…” Pesti Hírlap, 1185. 07. 25., 6. o.; Zala megyei alispán jelentése a Belügyminisztériumnak, 1883. 08. 25. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3377; Zala megyei alispán jelentése a Belügyminisztériumnak, 1883. 08. 24. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3377; A Zala−Somogy megyei izraeltia községkerületi elnökség jelentése az Izraeliták Országos Irodájának, 1883. 09. 27. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3377; Tisza Kálmán felterjesztése Ferenc Józsefhez, 1883. 08. 27. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3377; Igazságügyi miniszter a Zala megye területén életbe léptetendő rögtönbíráskodás tárgyában, 1883. 08. 28., 1883−XIV/D−3377; Zala megyei főispán és kormánybiztos a kivételes állapotnak mielőbbi beszüntetése iránt, 1883. 10. 20. MOL BM K148, 80. csomó, 1883−XIV/D−3377; Foki 1986; Kubinszky 1968, 165-168. o.; Kubinszky 1976, 112-116. o.; Rácskay 1987, 550.»

Vas vármegye: kiűzetés és erőszak 1882-1884

Számos magyar város és megye 1882-1883-as viselkedését érthetjük meg jobban, ha egy pillantást vetünk a múltra. Az 1848-as forradalom előtti és utáni antiszemita erőszak legfontosabb zászlóvivője éppúgy Pozsony volt (és Pest!), mint 34-35 évvel később, a tiszaeszlári vérvád időszakában. Az antiszemita tradíció persze más városok (Pest-Budapest, Székesfehérvár stb.) esetében is könnyen tetten érhető. 1848-ban Vas vármegye két fontosabb települése, Szombathely és Kőszeg egyaránt a zsidó lakosság elűzésére akarta felhasználni a szabadságot. Ezt követelte Kőszegen a több száz parasztból és napszámosból álló tömeg, Szombathelyen pedig április egyenesen a népgyűlés döntése alapján a városi tanács szólította fel valamennyi zsidót az azonnali távozásra. Az exodust mindkét településen antiszemita erőszak, rongálás és fosztogatás kísérte. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Szombathelyen már 1882 júniusában megszerveződött a zsidóellenes mozgalom. Erről értesülve a budapesti ortodox zsidó közvetítő bizottság az alispánhoz fordult segítségért. Schott József még aznap (június 21-én) a helyszínre utazott, ahol váratlan megjelenésével és erélyes fellépésével sikerült megakadályoznia a helyzet elfajulását. Az antiszemita mozgalmak hamarosan az egész megyére kiterjedtek: Kiscellen és Körmenden zsidóellenes falragaszokat plakátoltak ki, és tettlegességre is sor került, ami miatt a honvédségnek kellett őrjáratokat tartania. Egy évvel később legalább tucatnyi vasi településen általános normává lett a fizikai erőszak. és ahogy 1848-ban, az izraelita lakosságot most is a kormánynak kellett megvédenie a több tucatnyi, helyenként több száz fős vandál hodáktól.Bár az egyes erőszakos cselekmények, támadások, fosztogatások esetei egymástól nehezen elválaszthatók, úgy tűnik Vas megyében 1882-1884 között a helyi zsidókat mintegy kéttucatnyi atrocitás érte.Forrás: „A szombathelyi zsidóellenes mozgalmakat illetőleg…” In: Budapesti Hírlap, 1882. 06. 23., 6. o.„Zsidó-hírek. Zsidóellenes mozgalmak Vasmegyében.” In: Budapest Hírlap, 1882. 07. 03., 6. o.„Ueber die Unruhen in Steinamanger.” In: Preßburger Zeitung (Morgenblatt), 1882. 07. 19., 3. o.„Zsidó dolgok Vasmegyéből. A szombathelyi zsidózavargás.” In: Budapest Hírlap, 1882. 07. 28., 3. o.„A zavargások utójátéka. A szombathelyi antiszemita kihágás a bíróság előtt.” In: Pesti Hírlap, 1882. 07. 29., 13−14. o.„Felhívás Szombathely város lakosságához.” In: Dunántúl, 1882. 7. 20., 1. o.„A zavargások ügye.” In: Dunántúl, 1882. 07. 20., 2. o.Vas megyei főispán jelentése a Belügyminisztériumnak, 1883. 09. 06. MOL BM K148, 87. csomó, 1883−XIV/D−3536 „Zsidóellenes zavargások.” In: Pesti Hírlap, 1883. 09. 02., 5. o.„Vasmegye…” In: Dunántúl, 1883. 09. 02., 3. o.Rácskay Jenő (1987): Politikai antiszemitizmus és a tiszaeszlári per hatása Vas megyében. Vasi Szemle 4, 551. o.Országos Izraelita Iroda felterjesztése a Belügyminisztériumhoz, 1883. 08. 30. MOL BM K148, 87. csomó, 1883−XIV/D−3536»

Zsidóellenes erőszak az első világháború és az őszirózsás forradalom idején

Összefoglaló - Magyar háttér tanulmány Zsidóellenes erőszak az első világháború és az őszirózsás forradalom idején1916-ra az első világháborús nehézségek, a jegyrendszer és a nemzetiségek elszakadási törekvései rendkívül feszült helyzetet teremtettek az Osztrák-Magyar Monarchiában és különösen Magyarországon. A radikalizálódó hangulatot a vereségek és a nélkülözések fokozták. 1916-ban a parlament és sajtó már helyenként olyan megszállottan foglalkozott a „zsidókérdéssel”, mint később a zsidótörvények idején. A zsidókat előszeretettel vádolták azzal, hogy kivonják magukat a katonai szolgálat alól, illetve hogy a lövészárkok helyett inkább irodákban húzódnak meg. A másik kedvelt antiszemita toposz a frontra papírtalpú bakancsot küldő hadiszállító képe volt. Ráth Endre képviselő interpellációjában demonstratívan felsorolta a sikkasztással vádolt zsidó gabonabizományosok nevét. A megrökönyödött miniszterelnök, Tisza István az elhangzott vádakat pletykának, képtelen hírnek titulálta. Egy másik képviselő az oroszok elől Galícia tartományból menekülő zsidók befogadását támadta, és a hazai nyerészkedő zsidó „árdrágítókat” ostorozta. A hátországban mindez felkorbácsolta az antiszemitizmust. Szaporodtak az erőszakos esetek. A kor szatirikus lapja, a Borsszem Jankó 1917 végén azon humorizált, hogy csak azokban a falvakban nem verték meg a zsidókat, ahol nem is laktak.Erre jó példa volt Kiskunfélegyháza. A helyiek először az ellátási gondok miatt nehéz, utolsó háborús tél végén, 1918 februárjában támadtak. Az éhes tömeg azt kiabálta, hogy „a zsidóknak meg az uraknak van zsírjuk és húsuk”. Hamarosan elkezdték betörni a zsidó boltok kirakatait, majd kifosztották őket. A rendőrségi jelentés szerint a zavargásban mintegy 5000 ember vett részt. A rend helyreállítása három napig tartott, és csak a helyszínre vezényelt 300 katona és csendőr segítségével sikerült. A rendvédelmi szervek egyre több antiszemita atrocitást követtek el a zsidó menekültek ellen. 1918 nyarán, Sátoraljaújhelyen a csendőrök a zsinagógában imádkozókat verték össze. Budapesti detektívek és határrendőrök több száz embert kísértek az őrszobára, kifosztották és bántalmazták őket. Hasonló atrocitásokra került sor Nyíregyházán, Érmihályfalván és Makón is. A rendszer még állt, de a közbiztonság már megroppant. 1918 őszén aztán a nemzetiségek önállósodási mozgalmai és a katonai vereség szétrobbantotta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Magyarországon október 31-én győzött a polgári (őszirózsás) forradalom. Az országban kaotikus állapotok uralkodtak. A frontról katonák özönlöttek vissza, a helyi hatóságok elbizonytalanodtak, a jogrend fellazult. A falvak népe évszázados sérelmeket törlesztve az „urak” ellen fordult. A közbiztonság összeomlott, megkezdődött a fosztogatás. Az antiszemita erőszak hagyományainak megfelelően a hatalmi vákuum kialakulásával fellobbant zavargások célpontjai ismét a zsidók voltak. A pokol ismét elszabadult Kiskunfélegyházán. Az emberek napközben az utcán ünnepelték a háború végét. Este a mulatság erőszakba csapott át. Katonák és civilek vegyesen törték fel a raktárakat. Miután az ott talált alkoholt megitták, elkezdték kirabolni a zsidó boltokat és házakat. A káoszban egy ember meghalt és többen megsérültek. A zavargások másnap is folytatódtak, az erőszakban több százan vettek részt.Kiskunfélegyháza azonban egyáltalán nem nevezhető elszigetelt esetnek. Gyöngyösön egy részeg huszáralakulat a helyi lakossággal együtt kirabolta a piac környéki zsidó boltokat, betörték a zsidó házak ablakait és több járókelőt összevertek. A Bács megyei Martonoson november 2-án a tömeg kifosztotta és felgyújtotta a zsidó boltokat. A frissen megszervezett nemzetőrség első dolga az volt, hogy szétszórta a zavargókat. Másnap Jánosházán a helyi és a környékről odasereglett parasztok beverték a zsidók ablakait és kifosztották üzleteiket. A Baja közelében lévő Dávodon a tömeg teljesen kirabolta a boltokat. A keresztény üzleteket nem bántották. Nagytapolcsányban részeg bandák lerombolták, Vágújhelyen pedig felgyújtották a zsidók házait. November 3-án Salgótarjánban elővigyázatosságból már fegyveres polgárőrök kísérték a munkásokat a délutáni népgyűlésre. Az mégis antiszemita zavargásba torkollott. A munkások és polgárőrök Baglyasalján részegen szétverték a helyi zsidó üzletet. Amikor a polgárőrség vezetője csillapítani próbálta őket, emberei kinevették. Végül telefonon karhatalmat kellett hívni, mert a tömeg azt kiabálta, hogy le kell gyilkolni a zsidókat. A rábaközi Dénesfáról egy szemtanú szerint „minden zsidót elkergettek, készleteiket kiszórták vagy szétosztották. A zsidók nyom nélkül eltűntek.” November 5-én érsekújvári gazdák rárontottak a zsidók házaira és kifosztották az épületeket. A zsidók élete és vagyona az egész országban veszélybe került. Dúlásokról érkeztek hírek olyan, egymástól távol eső térségekből, mint például Nagyszombat és környéke (Cifer, Alsókorompa, Ispáca, Majtény stb.) és a Nyírség (Nagykálló, Kállósemjén, Pócspetri, Máriapócs, Balkány stb.) Máramarosszigeten katonák fosztogattak. Tótkomlóson is kirabolták a helyi zsidókat, Glück Mór kántort agyonlőtték. A tömeg dühe a nyírségi Őrben is halálos áldozatot követelt: Lefkovics Józsefnét agyonverték a fosztogatók. 1848, 1882, 1883 és 1887 után 1918-ban sem maradhatott el az antiszemita erőszak Pozsonyban és környékén. A tömeg dühét időnként tudatosan gerjesztették. Kassán 1918 novemberében a keresztényszocialista Lacza János egy gyűlésen arra biztatta hallgatóságát, hogy vegyenek példát a falvakról, ahonnan kiverik a zsidókat. Debrecenben Huss Richárd egyetemi tanár pogromra hívta fel a hallgatókat, ezért fegyelmi eljárás indult ellene. A zsidókat a nemzetiségek sem kímélték. A máramarosi Magyarláposi járás községeiből (Alsószőcs, Felsőszőcs, Oláhlápos, Tőkés, Tágfalva, Budafalva, Kupsafalva, Libaton és Rogor) és a beszterce-naszódi Telcsről románok űzték el a zsidókat. Óbecsén a szerbek pogromja során megölték Pongrácz Sándor ügyvédet.Mintegy másfél hónapnyi káosz után, 1918 decemberére a zsidóellenes támadások ritkulni látszottak, de 1919 elején ismét több pogromra került sor. Salgótarjánban, 1905 és 1918 ősze után a tömeg 1919. január 3-án ismét a zsidókra támadt. Ezúttal a kommunisták által a kormány és a világháború uzsorás haszonélvezői ellen hangolt bányászok foglalták el a bányákat, birtokukba kerítették a postát és a vasutat, majd ismét a zsidókra támadtak. A fosztogatók napokon keresztül szállították haza a városi zsidóktól elrabolt értékeket. A karhatalom nem mert fellépni a tömeg ellen. A mosonbánfalvai fosztogatásokban helyi lányok és asszonyok is részt vettek. Kiskunfélegyházán a helyiek egy éven belül immár harmadszor rontottak zsidó szomszédaikra. 1919 februárjában a rendőrség a piacon razziázott. Amikor egy rendőr elkobozta a feketézők áruját, tüntetés, majd zavargás kezdődött. A csőcselék szokás szerint a zsidó boltokra, házakra rontott. Volt, akit agyonvertek, másoknak golyót szántak. Amikor rendfenntartó csapatok érkeztek, a tömeg rájuk támadt és lefegyverezte őket. A helyi hatóságok kétségbeesésükben Budapestről kértek segítséget. Kétszáz felfegyverzett tengerész érkezett − statárium következett. Móricz Zsigmond naplójából is jól érződik, hogy a helyzet a fővárosban sem volt sokkal jobb. Az író szerint a földművelésügyi miniszter Néplapjánál dolgozó újságírók között „fene nagy zsidógyűlölet volt”A kommunista diktatúrát megelőző hónapokban a pogromok és atrocitások az ország több részére kiterjedtek. Mintegy 80 eset azonosítható. Több helyen (Salgótarján, Kiskunfélegyháza) a támadások szinte rendszeressé váltak, néhány havonta újra és újra megismétlődtek. Az okok, ürügyek időről időre változtak, de az erőszak lényege, fő jellemző motívuma a zsidóellenesség, célja pedig a fosztogatás volt. A másik fontos jellegzetesség, hogy a helyi hatóságok megpróbálták ugyan fenntartatni a közrendet, de képtelenek voltak rá. A zsidók életének, testi épségének, vagyonbiztonságának megőrzése csak kívülről érkezett fegyveres csapatoknak volt köszönhető. A zsidó szervezetek adatai szerint néhány hónap alatt országszerte nem kevesebb, mint 6206 zsidót vertek meg és/vagy raboltak ki. Az okozott kár értéke elérte az 1 milliárd koronát.Summary - angol háttértanulmányAnti-Jewish Violence during WWI and the 1918 RevolutionAt the turn of the twentieth century, political antisemitism returned with renewed intensity, combined with anti-capitalist arguments. At the same time, emerging Social Darwinism began to serve as the basis for race-based nationalism. Anti-Jewish sentiments gained strength during World War I. As a result of the prolonged war, the rationing of food and other basic items, together with ethnic tensions that were destabilizing the Austro-Hungarian Monarchy, antisemitism broke out of its political isolation and flooded Hungarian public life in 1916. The Hungarian Parliament and press were discussing the “Jewish question” with an intensity that foreshadowed public discourse during the 1930s anti-Jewish legislation. For antisemitism—which had been artificially repressed by the traditional political elite of the Monarchy—to be unleashed, just one more factor was missing: a political and/or economic crisis that would weaken the power of the state. This was brought about by defeat in World War I and by the independence movements of the various nationalities, bursting apart the Monarchy. In Hungary a revolution broke out in October 31 1918, which by March 1919 led to a communist dictatorship, the Hungarian Soviet Republic. But Bolshevik rule collapsed due to resistance from society and consequence of military defeat by neighboring countries. Power slipped into the hands of right-wing conservative Admiral Miklós Horthy and his “National Army.” The frequent system changes of this period triggered further antisemitic waves of violence. With the fall of the Monarchy in October 1918, law and order evaporated and the countryside descended into chaos. Soldiers returning en masse from the front, peasants angered by the privations of war, and the desolate urban populations began pillaging. During the fall of 1918, there were already outbreaks of antisemitic pogroms, often ending in murders. These riots—like those over the previous decades—were always accompanied by the looting of Jewish homes and shops. Antisemitic violence was not limited to any particular region, the riots were by no mean isolated incidents and showed a similar pattern. From Mohol (Mol) in the south to Pócspetri in the north, from Dénesfa in the west to Gyöngyös in the east, from Héjjasfalva (Vânători) in Transylvania to Rózsavölgy (Ružindol) in Northern Hungary, several thousand Jews were attacked and beaten. Their houses and shops were looted and destroyed. In Bököny, two Jewish innkeepers were beaten to death. 200 kilometers to the south, in Tótkomlós, the rabbi was shot to death. In Gyöngyös, the victory of the revolution was celebrated with antisemitic riots: along with the local population, a drunken hussar company looted the Jewish shops and beat up several passersby.Many towns hosted repeated atrocities. In Kiskunfélegyháza, locals attacked Jews three times in a single year. In the last winter of the war, in February 1918, the hungry crowds already had been shouting “the Jews and the rich have their lard and their meat.” They soon began to rob Jewish-owned shops. According to the police report, some 5,000 people participated in the unrest. Restoring order took three days for the 300 soldiers and gendarmes deployed in the town. On November 11, 1918, after a day when people celebrated the end of the war on the streets, the evening brought anti-Jewish violence. Soldiers and civilians broke into stores. After drinking the alcohol they found, they began to rob Jewish-owned shops and houses on the edge of town. Several people were injured in the chaos. In February 1919, the police raided the market. When a policeman confiscated the goods of black-marketeers, a demonstration evolved into a riot. The mob again attacked Jewish-owned businesses and residences. Some people were beaten to death, others were about to be shot. When law enforcement units arrived at the scene, rioters attacked and disarmed them. The desperate local authorities asked the government for assistance. Two hundred soldiers arrived and martial law was declared.The November 3 assembly of locals turned into an antisemitic riot in Salgótarján as well. The drunken crowd demolished a Jewish-owned shop in nearby Baglyasalja. When the local national guard commander attempted to calm them down, he was ridiculed even by his own men. Finally, the police were called by telephone because the drunken looters “were strongly in favor of murdering the Jews, and we were certain that the first shop would be followed by a second, and that our Israelite public servants and then the others would also be attacked.” Six weeks later, the region descended into unrest again. That time, miners fired up by communists against the government and the “war profiteers” occupied the mines, the post office, and the railway, then attacked, once again, the Jews. They spent several days taking home the plundered valuables. During the looting, law enforcement units were afraid to take action against the rampaging crowd.In these chaotic months, public order deteriorated or simply collapsed all over the country. As if on schedule, this led to renewed anti-Jewish atrocities. According to data by Jewish organizations, in a couple of months 6206 Jews were beaten up and/or robbed during antisemitic protests, riots, pogroms and lootings. The damages caused were worth as much as one billion Hungarian koronas.»

A zsidók ellen elkövetett jelentősebb magyar hatósági és lakossági atrocitások (1940-1945)

Antiszemita erőszak a holokauszt után 1945-1948

ÖsszefoglalóFelszabadulás után: a nyolcadik hullám1945 és 1948 között legalább 250 olyan incidensre került sor, amelyben – részben vagy egészben − szerepe volt az antiszemita motivációnak. Mintegy 20 alkalommal az események tömeges erőszakba, fosztogatásba, gyilkosságba torkolltak. Az egyes eseteket vizsgálva több általános összefüggés sejlik fel. 1946-ban, amikor a legtöbb antiszemita megmozdulás történt, a magyar gazdaság soha nem látott válsággal küzdött, a világtörténelem egyik legnagyobb inflációja sújtotta. Július végén az árak naponta 158 486 százalékkal nőttek. A pénzforgalom lényegében megszűnt, valutával, arannyal, terménnyel lehetett csak fizetni. Az ország nyomorgott, százezrek éheztek. Az ebből fakadó indulat és keserűség a régi sémáknak megfelelően gyakran a zsidókban kereste és találta a bajok okozóját.Az atrocitásoknak sokszor egzisztenciális okai voltak. A túlélők vissza akarták kapni 1944-ben elrabolt vagyonuk legalább egy részét. Ez azonban jelentős feszültséget okozott a hazatérők és a keresztény lakosság között. 1947-ben majdnem százezer peres eljárás zajlott. Egyes becslések szerint csak a budapesti rendőrség 60 ezer ilyen üggyel foglalkozott. Sok embernek nem akaródzott visszaadni az értékeket, amelyeket a zsidók deportálása után szerzett. Az általános lakáshiány mellett bonyolította a helyzetet, hogy sokan elpusztult vagy menekülés közben elhagyott javaikat pótolták zsidó vagyonból.További problémákat okozott a háborús bűnösök felelősségre vonása. Mivel a népbíróságokon működő bírák és ügyészek, valamint a megidézett tanúk között sok volt a túlélő, sokan úgy vélték, hogy az eljárások a „zsidó bosszú” eszközei. Ez különösen a kisebb településeken okozott konfliktusokat. Amikor a helyi papok Geszthelyen az antiszemita orvos ellen tanúskodtak, a falubeliek agyonveréssel fenyegették meg őket. Egy hivatalnokot letartóztató rendőröket a szovjet járőrnek kellett megmentenie a lincseléstől Olaszliszkán. Az erőszakhullám negyedik oka könnyen visszavezethető a politikára. A pártok sokszor tovább szították a feszült helyzetet. Különösen igaz volt ez az 1945-ös választásokat elveszítő, Moszkvából irányított kommunistákra. A feketézők, árdrágítók, kispolgárok, tőkések elleni politikai kampányaik során sokszor használtak olyan antikapitalista karikatúrákat, jelszavakat, amelyeknek világosan zsidóellenes háttértartalma volt. 1946 nyarán, Miskolcon egy zsidó malomtulajdonost és üzemvezetőjét például feketézés vádjával lincselte meg a tömeg. Az elkövetőket kihallgató zsidó rendőrtisztet a kapitányság épületének szabályos ostroma után agyonverték. A lincselésbe torkolló megmozdulást a kommunista párt szervezte. A párt valószínűleg a „kapitalisták” elleni demonstratívan kemény fellépés révén akart leszámolni azzal, hogy „zsidó pártnak” titulálják, emellett a kommunisták között jelen lévő zsidóellenesség is a felszínre tört. A kisgazda- és a parasztpártban is mély gyökerei voltak a zsidóellenességnek. A békéscsabai „népítélet” ugyanakkor jól mutatja, hogy milyen elmosódott volt a határvonal a „nép ellenségeivel” szembeni tömegdemonstráció és a pogrom között: a városban a kommunisták megmozdulást szerveztek a „reakciósok ellen”, de a feldühített tömeg négy köztisztviselő és két pap mellett zsidókat is összevert. Más antiszemita megmozdulások alkalmával nem mutatható ki politikai kezdeményezés. 1946 februárjában például Ózdon egy helyi kommunista vezető (egyébként egykori nyilas párttag) elleni merénylet álhírére a munkások megrohamozták és kirabolták a zsidó házakat, üzleteket. Kunmadarason és környékén vérvádas rémhírek kezdtek terjedni, majd a lakosság a helyi zsidókra támadt. A több száz fős tömeg klasszikus pogromot rendezett. Betörtek a házakba, a lakókat összeverték, a berendezést, értékeket elvitték. Három ember meghalt, 18 megsebesült. A pogrom után a pártok helyi képviselői egységesen felszólították a zsidókat, hogy távozzanak a községből, ezzel lényegében őket téve felelőssé az eseményekért.Az antiszemita erőszakhullám földrajzi eloszlása azt mutatja, hogy az ország szegényebb, keleti, észak-keleti régiói (Miskolc környéke, Hajdúság, Viharsarok) voltak a legszennyezettebbek. Ezeken a területeken, valamint a fővárosban több vérvádas hisztériára is sor került (Debrecen, Mezőberény, Hajdúhadház). A zsidókat gyakran kannibalizmussal vádolták: Pestszenterzsébeten például azzal, hogy gyermekhúsból készítenek virslit. Kőbányán úgy tudták, hogy a zsidók emberi szalámigyárat működtetnek, Újpesten azt terjesztették, hogy a virsliben gyermekkörmöket találtak. Hasonló okból történt lincselés a Lehel téri piacon is.A kommunista diktatúra kiépülésével az antiszemita erőszak veszített intenzitásából. 1946–47-ben még általános volt a zsidózás a fővárosi focimeccseken. Ettől kezdve a nyílt erőszak helyett inkább a szimbolikus akciók (temetői vandalizmus, emlékművek megrongálása) kerültek előtérbe. A sztálinista diktatúra kialakulásával az agresszióhullám elült.SummaryAnti-Jewish Violence after the HolocaustThe extreme poverty of the war-torn country and the continuously intensifying struggle between the political parties created an uncertain, volatile situation in the immediate postwar years. Between 1945 and 1948 at least 250 incidents occurred in which–-among other factors-–antisemitic motivations played a role. In more than twenty cases these escalated into mass violence, plunder, devastation, or murder. The atrocities peaked in the period between February and August 1946. This was time of heightened social and economic tensions. Hungary experienced the largest-scale inflations of world history. At the end of July 1946, prices were on average increasing by 158,486 percent every day and food shortages also escalated in this period.The fate of Jewish assets played a key role in this violence wave as well. In 1947 close to 100,000 law suites arose nationwide where a survivor tried to get back the property that he or she had handed over to an acquaintance for safeguarding during the Holocaust. According to contemporary estimate only in Budapest did the police investigate about 60,000 ownership claims. Tensions around the issue of property played a significant role in the outbursts of antisemitic violence.Another other reason triggering the pogrom wave was nakedly political: having been defeated in the free elections in November 1945, the Communist Party planned a counterattack against their strongest rivals, the Smallholders in the spring of 1946. Communists, who wanted to refute the label “Jewish party” through demonstrative action against the “capitalists," incited the public against “black marketers” and “price speculators” – labels many easily interpreted as antisemitic slogans. This accusation was used at a communist-organized incident in the summer of 1946 in Miskolc, when a Jewish mill owner and his production manager were lynched by a mob of young factory workers. The Jewish police officer interrogating the perpetrators was beaten to death after the rioters stormed police headquarters. Local political conflicts led to a pogrom in another industrial center, Ózd, in February 1946. Upon hearing rumors about an alleged assassination attempt against a local communist leader (a former member of the Arrow Cross Party), the iron workers raided and robbed Jewish houses and stores.As a particular feature of this pogrom wave, a modern interpretation of the old blood libel accusation surfaced and swept across the country. It was predominant in the Eastern Hungary, but cases were also reported from Budapest where the superstitious fear of Jews kidnapping and murdering children triggered antisemitic incidents. »

A kaueni koncentrációs tábor (Litvánia)

A riga-kaiserwaldi táborkomplexum (Lettország)

A lett fővárosban, Rigában a háború előtt 40 ezer zsidó lakott. A német megszállás után a nácik gettóba zsúfolták őket, majd megkezdődtek a kivégzések. 1941 végére kevesebb mint 3 ezren maradtak életben. A kiürült gettóba 20 ezer cseh, német és osztrák zsidót deportáltak a Birodalomból. Az SS vezetője, Heinrich Himmler parancsára 1943 tavaszán Riga Mežaparks nevű elővárosában megkezdődött egy új koncentrációs tábor felépítése. A lágert a gettólakók építették fel. 1943 őszén a gettót feloszlatták, a gyerekeket, betegeket és az öregeket az auschwitz-birkenaui gázkamrákba küldték, a többiek Kaiserwaldba kerültek. Az erdős területen fekvő Riga-Kaiserwald tranzitlágerként funkcionált: a legtöbb foglyot érkezés után átszállították valamelyik altáborba. Kaiserwaldban az átlagos létszám 2-3 ezer fő volt, de a környéken működő 12-14 altáborban 1944 tavaszán már 10 ezren robotoltak. Riga-Kaiserwadl parancsnoka Albert Sauer SS-őrnagy volt. A táborok külső őrzéséért lett SS-ek és rendőrök, a Waffen-SS zömmel külföldi önkéntesei és ukránok feleltek. A női rabokat SS- felügyelőnők irányították. A lágerkomplexumba fennállása alatt összesen mintegy 20 ezer zsidót szállítottak. A rabok többsége lett, litván és lengyel gettókból érkezett, de 1944 júniusában 5 ezer magyar zsidót hoztak Auscwitz-Birkenauból. Fiatal lányok voltak, zömüket kárpátaljai és erdélyi gettókból (pl. Nagyszőlős, Nagyvárad) hurcoltak Auschwitzba május végén. Családtagjaik, rokonaik többségét elgázosították, őket néhány nap után a Baltikumba vitték. Mintegy 3-500 fő maradhatott huzamosabb ideig Kaiserwaldban és Rigában. További ötszázan az észtországi Vaivara-komplexumba szállítottak. A többieket hamarosan átirányították az altáborokba. A legtöbben Dondangenbe (kb. 400), Krottingenbe (talán 600 fő) és Spilwébe (kb. 900) kerültek. Akárhol is voltak (általában három-négy altábort is megjártak), többségüket 1944 késő nyarán-kora őszén a közeledő Vörös Hadsereg elől a stutthofi koncentrációs táborba szállították. Az indulás előtt 3-400 nőt, férfit és gyereket lőttek tarkón a kaiserwaldi erdőben. Többségük magyar nő és kislány volt. Mivel az SS a dokumentációt elégette, pontos veszteségadataink nincsenek. Annyi bizonyos, hogy a kaiserwaldi rabok közül több ezren belehaltak a kényszermunkába, a betegségekbe és az éhségbe, vagy munkaképtelenként kivégezték őket az erdőkben. Másokkal méreginjekciókkal végeztek. A hullákat máglyákon égették el. A magyar áldozatok száma 900-3400 között lehetett. Az októberben megérkező Vörös Hadsereg 150-200 túlélőt szabadított fel.Az egész komplexum talán legvisszataszítóbb figurája Gustav Sorge SS-főtörzsőrmester volt. A brutalitása miatt Vas Gusztávként emlegetett Sorge már 1934 óta szolgált táborokban. Megjárta Esterwegent és Sachsenhausent, 1942-től a hollandiai Herzogenbuschban irányította a foglyok kényszermunkáját. Ezt követően egy partizánvadász egységnél szolgált, majd egy másik kaiserwaldi altábort, Spilwét vezette. A szovjetek által szervezett 1947-es berlini Sachsenhausen-perben Sorge számtalan bűncselekményt vallott be. A foglyokat különböző ürügyekkel verte: ha köhögtek, ha barátságtalan képet vágtak, ha vidámak voltak, egyaránt ütötte őket. A Jehova tanúkat nyakig egy gödörbe ásatta, rabtársaikat pedig arra kényszerítette, hogy vizeljenek a fejükre. Egy 16 éves gyereket a hóba ásatott. A fiú megfagyott. Sorge részt vett szovjet hadifoglyok és lengyelek kivégzésében, Hollandiában helyieket lövetett agyon, máskor a beteg rabokat saját kezűleg dobta le a teherautóról. A magyar zsidó nőket különösen gyűlölte.»

KL Vaivara (Észtország)

Koncentrációs táborok Európában 1944

Auschwitz I: a koncentrációs tábor

A Krakkótól 70 kilométerre délnyugatra fekvő Auschwitz volt a legnagyobb náci koncentrációs tábor. Fennállása során 1940 és 1945 között 1,3 millió embert deportáltak ide. Közülük mintegy 1,1 millió embert megöltek. Az áldozatok majdnem 90 százaléka zsidó volt.Auschwitz: a koncentrációs tábor kapujaA 200 ezer nem zsidó deportált között 140-150 ezer lengyel mellett 23 ezer – zömmel német és osztrák – romát, 15 ezer szovjet hadifoglyot és 25 ezer cseh, orosz, ukrán, belorusz, francia, német, osztrák stb. politikai foglyot, homoszexuálist, Jehova tanúját, köztörvényes bűnözőt találunk. A legtöbb deportált, összesen 1,1 millió ember zsidó volt. Az ide hurcolt 1,3 millió ember harmada, 430 ezer fő zsidóként deportált magyar állampolgár volt. Ezzel ők alkották a legnagyobb fogolycsoportot. 300 ezer zsidót Lengyelországból hoztak, 69 ezren Franciaországból, 60 ezren Hollandiából, 55 ezren Görögországból, 46 ezren a Cseh-Morva Protektorátusból, 27 ezren Szlovákiából, 25 ezren Belgiumból, 23 ezren Németországból és Ausztriából, 10 ezren a megszállt jugoszláv területekről, 7500-an Olaszországból, 690-en Norvégiából, 34 ezren más táborokból vagy ismeretlen helyről érkeztek.Az auschwitzi tábort 1940 nyarán eredetileg 10 ezer lengyel politikai fogoly elhelyezésére hozták létre. Az első 728 rab 1940. június 14-én érkezett. 1941 tavaszáig 15 ezer deportált követte őket. Ekkor Himmler elrendelte a tábor kibővítését. 1943 őszén már minden harmadik koncentrációs tábori fogoly (224 ezerből 74 ezer) Auschwitzban raboskodott. A létrehozásakor még kicsi és kifejezetten vidékies tábor, amely alig húsz, többségében földszintes téglaépületből állt, eddigre hatalmas, 40 négyzetkilométeres, a külvilágtól hermetikusan elzárt komplexummá fejlődött. A közelben egyre több altábor, üzem, bánya, ültetvény és műhely jött létre.A lágerek hálózatából három, különböző funkcióval rendelkező központ emelkedett ki: az eredeti auschwitzi koncentrációs tábor (Auschwitz I), a három kilométerre 1941–1943 között felépült, gigantikus méretű birkenaui megsemmisítő tábor (Auschwitz II), valamint az ipari termelést biztosító monowitzi kényszermunkatábor (Auschwitz III). A három láger szimbiózisban működött. Birkenau egyszerre volt végállomás és a munkaerő utánpótlásának fő bázisa: fogadta a zsidó transzportokat, a szelekciók során itt szűrték ki a munkára alkalmatlan nőket, gyerekeket, betegeket és öregeket, akiket azonnal a krematóriumok gázkamráiba küldtek. Monowitz (a hozzá tartozó altáborokkal együtt) lett a termelés központja, ahol a német vállalatok hadiüzemeiben és építkezésein tízezrek robotoltak, míg fizikumuk tönkrement. Ekkor ők is a birkenaui gázkamrákba kerültek. 1943-ra Auschwitz I a komplexum adminisztrációs központjává alakult: itt működtek az SS irodái, innen ellenőrizték és irányították a több ezer őr és a sok tízezer fogoly életét; az eredeti koncentrációs táborban főleg a politikai foglyokat helyeztek el. 1944 nyár végén 16 ezren voltak, köztük 4 ezer lengyel és alig 1700 (11%) zsidó. A rabok a kisebb üzemekben dolgoztak. Auschwitzot 1940 és 1943 vége között a korábban Dachauban és Sachsenhausenben szolgáló náci és SS-veterán, Rudolf Höss vezette. 1941-ben még csak 700 SS-őrnek parancsolt, de számuk 1944-re 3300 főre nőtt. Höss 1943 novemberében belebukott egy SS-vizsgálatba, amely számos korrupciós ügyet és szabályszegést (engedély nélküli kivégzések, nemi kapcsolat foglyokkal stb.). Hösst a visszafogottabb Arthur Leibehenschel SS-alezredes követte, akit 1944 májusában Richard Baer váltott. A komplexumot átszervezték: Monowitz és Birkenau altáborból önálló státuszú koncentrációs táborrá vált saját parancsnokkal és őrséggel.Auschwitzban az első évben 3 ezren haltak meg. Legtöbbjükkel az éhség és a brutális bánásmód végzett. A tömeggyilkosságok 1941 nyarán kezdődtek. Az eutanáziaprogram keretében ezreket öltek meg szívbe adott fenolinjekciókkal, majd megkezdődött az orosz hadifoglyok tömeges kivégzése. Az első gázosításra 1941 szeptember elején került sor: ekkor a 11. blokkban, a tábori Gestapo pincéjében 250 beteget és 600 hadifoglyot öltek meg az eredetileg ruhák és épületek fertőtlenítésére szánt, hidrogéncianid tartalmú Zyklon-B-vel. A halottakat a néhány száz méterre, a szögesdrót kerítés túloldalán álló I. számú krematóriumban égették el, amely 1940 augusztusától működött. Az I. számú krematóriumban kezdetben egy darab, két égetőnyílással ellátott kemence működött. Ezekben naponta 100 hullát lehetett elégetni. Két újabb dupla kemence építésével az égetési kapacitást megtriplázták. 1942 tavaszától tömegesen érkeztek a zsidó transzportok Európából. Őket már a krematórium 78,2 négyzetméteres, gázkamrává alakított hullatároló termében ölték meg. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a gázosításokat látták, a haldoklók üvöltését pedig hallották a közeli épületekben elhelyezett rabok. Ráadásul hiába tudtak alkalmanként 700-1000 embert elgázosítani, ha a kemencékben naponta csak 340 hullát lehetett elégetni. Ezért a Zyklon-B-vel folytatott tömeggyilkosságot 1942 nyarán áthelyezték a közeli Birkenauba. Az auschwitzi gázosítások befejeződtek, az I. számú krematóriumot légvédelmi óvóhellyé alakították.Az SS 1944 második felében a Vörös Hadsereg közeledése miatt fokozatosan kiürítette az auschwitzi és a többi tábort. Az 1945. január 27-én megérkező felszabadítók a lágerben csupán néhány ezer beteget és bujkálót találtak. »

Auschwitz II - Birkenau

A második világháborúban a nácik a legtöbb embert az Auschwitztól 3 kilométerre fekvő, a dokumentumokban gyakran Auschwitz II-ként, vagy Auschwitz-Birkenauként is emlegetett Birkenauban ölték meg. Bár a legtöbb áldozat európai zsidó volt, a birkenaui tábort eredetileg 100 ezer orosz hadifogolynak szánták. Az első téglabarakkok (BI szektor) építését 1941 őszén 10 ezer szovjet hadifogoly kezdte meg. A térdig érő sárban folyó rabszolgamunka, az állandó verés, a kivégzések, az éhezés és a betegségek miatt 1942 tavaszára már csak pár százan voltak életben. Eddigre kiderült, hogy több hadifogoly már nem érkezik. Így Birkenau a zsidókérdés végső megoldásában kapott feladatot: 1942 tavaszától ide irányították a különböző európai országokból deportált zsidókat szállító vonatokat.A birkenaui foglyok fabarakkjaiÉrkezéskor SS-orvosok válogatták ki a munkaképeseket (átlagosan 20-30%), a többieket, a gyerekeket, öregeket, betegeket megölték. A tömeggyilkosságokat kezdetben két, ideiglenes gázkamrává alakított lengyel parasztházban (az ún. Bunker 1 és Bunker 2) követték el. Az áldozatokat a befalazott ablakú, szigetelt ajtókkal zárható helyiségekbe zsúfolták, ahová egy nyíláson keresztül hidrogéncianid alapú rovar- és rágcsálóirtószert, Zyklon-B kristályokat szórtak. A szemcsék a levegővel érintkezve a hő hatására gázzá alakultak és megmérgezték az áldozatokat. A hullákat a bunkerek mögött ásott tömegsírokba temették. Mivel a rothadó, bűzlő holttestek megfertőzték a vizet és járványokat okoztak, az SS 1943-ra négy krematóriumot épített. Mindegyik épületben voltak vetkőzők, gázkamrák és kemencék, melyekben a hullákat elégették. A nagyobb krematóriumok (II. és III.) 210 négyzetméteres földalatti gázkamráiban egyszerre akár több mint 2 ezer emberrel is végeztek, az egyszintes kisebbekben (IV. és V.) valamennyivel kevesebb áldozatot öltek meg. A négy krematórium összesen 46 kemencéjében a hivatalos SS adatok szerint 24 óránként 4416 hullát lehetett elégetni. Az égetési kapacitást a nagyobb akciók idején 7-8 ezer főre növelték, de a túlterhelés komoly üzemzavarokhoz vezetett.1943 végén az addig altáborként működő lágerből KL Birkenau (Auschwitz II) néven önálló tábort szerveztek. Első parancsnoka egy veterán katona, Fritz Hartjenstein lett, akit 1944 májusában Josef Kramer SS-százados, a natzweileri koncentrációs tábor addigi és a bergen-belseni láger később vezetője váltott. 1944-re már hét új táborszektor készült el: az új foglyok karantén tábora (BIIa), a cseh zsidók családi tábora (BIIb), a női és férfi tranzittábor (BIIc és BIId) és a romák családi tábora (BIIe). A BII táborrész nyugati végében állt a kórházi szektor (BIIf), és végül a tábori raktárszektor 30 barakkja (BIIg), amelyet a foglyok a bőségre asszociálva Kanadának neveztek. Egyidejűleg megkezdődött egy harmadik táborrész (BIII, az ún. Mexikó) felépítése is, ez azonban sosem készült el teljesen.Birkenau és az Auschwitz-komplexum történetének legvéresebb lapjai 1944 nyarán íródtak: május eleje és július vége között mintegy 430 ezer zsidó érkezett Magyarországról. Túlnyomó többségüket, 300-345 ezer embert, azonnal elgázosították. Mivel az SS több embert ölt meg, mint amennyit a krematóriumok el tudtak égetni, magyar állampolgárok tízezreit hamvasztották el hatalmas, halottégető gödrökben. A magyarok érkezésével 1944 nyarára a Birkenauban fogva tartottak száma 90 ezer főre nőtt. Ezeket a munkaképes foglyokat többnyire innen szállították tovább rabszolgamunkára több száz koncentrációs és munkatáborba, Észtországtól Elzász-Lotaringiáig. 1944 novemberében Himmler parancsára a gázosítások leálltak és a krematóriumokat előbb leszerelték, majd felrobbantották. 1945. januárjára Birkenaut több hullámban kiürítették. A január 27-én beérkező Vörös Hadsereg néhány száz hátrahagyott beteget szabadított fel.»

Auschwitz III - Monowitz

A német IG Farben vegyipari konszern volt Európa legnagyobb vállalata. A háború alatt az IG Farben biztosította a német hadsereg lőporának kétharmadát, a robbanószerek 80 százalékát és a légierő benzinigényének felét. Az SS-t vezető Heinrich Himmler biztatására az IG Farben 1941 tavaszán az Auschwitztól 6 kilométerre fekvő Monowitzban (Monovice) kezdte meg egy óriási vegyipari üzem felépítését. A gyárkomplexumban a tervek szerint számtalan, a hadiipar számára nélkülözhetetlen vegyi anyag mellett évente 30 ezer tonna műgumit és 75 ezer tonna akartak termelni. Az üzem a műgumi neve után Bunaként vált hírhedtté. Az építkezésekhez Himmler parancsára Auschwitz biztosította az olcsó rabszolgamunkásokat.Rabszolgamunka az egyik monowitzi építkezésen (Bundesarchiv)Az építkezésen kezdetben 1300 fogoly dolgozott. Azért, hogy a rabokat közvetlenül a munkahelyük mellett tudják elszállásolni, Monowitzban egy új tábort hoztak létre, ami 1942 októberében kezdte meg működését 2000 rabbal. A fokozatosan növekvő létszám 1945 elejére elérte a 9800 ezer főt. Ekkor a rabok harmada magyar zsidó volt. 1943 végétől az addig altáborként működő lágert KL Monowitz (Auschwitz III) néven önálló koncentrációs táborrá szervezték. A parancsnok Heinrich Schwarz SS-százados lett. Egyben az ő irányítása alá került számtalan olyan, a környéken felállított altábor, melyben ipari jellegű termelés (hadianyaggyártás, bányászat stb.) zajlott. 1944 őszén 1315 SS-őrnek parancsolt. Közülük 439-en Monowitzban, a többi 876 pedig az altáborokban szolgált. Schwarz nem volt szadista, de kíméletlen menedzserként a legkisebb ráfordítással a legnagyobb munkateljesítményt sajtolta ki a rabokból. Az Auschwitz-komplexumban a Buna (Monowitz) volt az egyik leggyilkosabb hely. A foglyok alapokat és csatornákat ástak, vízvezetékeket és kábeleket fektettek, téglákat hordtak és ötvenkilós cementes zsákokat cipeltek, miközben folyamatosan verték őket. A legtöbben zsidók voltak: 1943-ban 60-75, 1945 elején már 92 százalékuk volt zsidó. Bár a Buna végül sohasem készült el, felépítése mégis minden második itt dolgozó rabszolgamunkásnak az életébe került és összesen mintegy 10 ezer áldozatot követelt. A halottak 10-20 százaléka volt magyar. KL Monowitzot 1945 január 27-én szabadították fel az orosz csapatok. »