Zsidóellenes attitűdök és antiszemita erőszak a 19-20. század fordulójának Magyarországán

---

írta: Kádár Gábor-Vági Zoltán

 

20. századi remények

„Itt-ott magasabb hullámokat vet a zsidó gyűlölet árja, a kihalt vallásos vakbuzgóság helyébe a fajelméletet, a természeti vakbuzgóságot tette, de ez az egész jelenség nem lehet egyéb, mint időleges visszaesés, a milyen a kultúra haladásában nem ritka tünemény” – ezekkel a szavakkal köszöntötték az 1900-as évet a Magyar-Zsidó Szemle tudós szerkesztői.¹ Az optimizmusra látszólag minden okuk megvolt. Az 1892-es választásokon már nem indult antiszemita képviselőjelölt. Az országgyűlés 1895-ben a zsidó felekezetnek is megadta mindazokat a jogokat, amelyek addig csak a keresztény egyházakat illették (recepció). 1896-ban a magyar állam fennállásának ezredik évfordulóját ünnepelte. A Dohány utcai zsinagógában tartott májusi istentiszteleten a zsidó notabilitások, sikeres nagyvállalkozók és bankárok tradicionális magyar nemesi viseletben hallgatták a neológ főrabbi, Kohn Sámuel hazafias prédikációját. Az esemény a zsidók teljes jogegyenlőségének, beérkezésének, integrációs sikereinek ünneplése volt. A Tiszaeszlár körüli véres napok rossz álomnak tűntek csupán.

 

Nyugtalanító  jelek persze azért akadtak az 1881-85-ös pogromhullám elcsitulása után is. Egy Budaörsre beköltözött zsidó családot a falusiak erővel akartak eltávolítani a településről 1887 májusában. Pozsonyban, az antiszemita erőszak hagyományos epicentrumában ismét felütötte fejét a vérvád. A zavargó tömeget a rendőrség verte szét. Makón 1892 szeptemberében,² Kolozsvárott az év decemberében kezdtek arról suttogni az emberek, hogy a zsidók keresztény gyerekek vérét vették. Zólyomban 1898 márciusában majdnem meglincseltek egy zsidó kocsmárost, mert azzal gyanúsították, hogy köze van egy kisfiú eltűnéséhez. A gyerek meglett, a kocsmáros megmenekült. Tabon és környékén a falusiak összeverték a zsidó házalókat, mert meg voltak győződve, hogy keresztény gyermekekre vadásznak. A közvetlen századfordulóra azonban szinte teljesen eltűntek az ilyen ügyek. A korszakban a prosperitást jelezte az is, hogy immár nem annyira a bevándorlás, mint inkább a belső növekedés hatására folyamatosan emelkedett a zsidó lakosság száma. Az 1890-es 708 ezer fő helyett 1910-re már 911 ezren voltak. Ez majdnem 29 százalékos növekedést jelentett. (Nem véletlen, hogy a következő, a zsidókkal gyakran ellenséges Horthy-korszakban hasonló idő alatt 15 százalékkal, 473 ezerről 401 ezerre apadt az izraeliták száma.)

 

Új impulzusok, régi gyűlölet

Az erőszak ugyan visszaszorult, de a közéleti antiszemitizmus új tartalmakkal töltődött fel a századfordulón. A hagyományos, 19. századi liberalizmus, amely a zsidók befogadását fontosnak tartotta és kiharcolta, kifulladt, vonzereje csökkent. Létrejött a keresztényszocialista mozgalom, amelynek erős antikapitalista és keresztény jelszavai gyakran kéz a kézben jártak az antiszemitizmussal. Az újkonzervatív³ irányzat a kapitalizmust a zsidósággal azonosította, ezért a rendszer szociális anomáliáit (például az agrárrétegek iszonyú nyomorát) „a zsidók” művének tartotta. A „fertelmes bűnökkel teli nagyvárost”(elsősorban a Judapestnek gúnyolt Budapestet) „a romlatlan keresztény vidékkel” állította szembe.

 

Ráadásul az európai trendnek megfelelően a huszadik század elején Magyarországon is megjelent a szociáldarwinizmusból táplálkozó fajelmélet.⁴ A korai „fajprófétáknál” (például Joseph Arthur de Gobineau) az antiszemitizmus még nem volt feltétlenül központi gondolat.⁵ A századfordulóra azonban az emberi fajok létezését, és egyes fajok felsőbbrendűségét hirdető eszme már magától értetődően és elsősorban zsidóellenes volt. A németek fajmítoszát (az egyébként angol születésű) Houston Stewart Chamberlain, Wagner veje és Hitler korai csodálója alkotta meg.⁶ A magyar „faj” elsőségét hirdetőknek is szüksége volt egy saját ideológiára. Így jött létre a „turánizmus”, természetesen zsidóellenes tartalmakkal.⁷ A fajelmélet átfogó magyarázatokat kínált a napi politika és a világtörténelem folyamataira. Ez a modern, immár antikapitalista érvrendszerrel kommunikáló politikai antiszemitizmus a 19-20. század fordulóján új jelenségnek számított. Újszerű szóhasználata sokak számára izgalmasnak tűnt, befolyása a közbeszédre folyamatosan nőtt.  Hatására jellemző, hogy egyes kérdésekben még a neológ zsidóság orgánuma, az Egyenlőség is alkalmazni kezdte.⁸

 

Az Istóczyék utáni vákuum nem maradt üresen. 1895 után a Katolikus Néppárt szociális programja az átlagpolgárt akarta óvni a „kizsákmányoló” kapitalizmustól.⁹ Egan Ede földművelésügyi miniszteri megbízottat a gazdaságilag elmaradott Kárpátalja zömmel rutén parasztjainak kivándorlása és alkoholizmusa aggasztotta. Számukra vallási felekezeti alapon hitelszövetkezeteket hozott létre. Bartha Miklós, a függetlenségpárti politikus-publicista a „kazár” (értsd: zsidó) uzsorások elleni védekezésről írt, miközben a zsidó kereskedők szerepének ellensúlyozása érdekében létrejött egy új, keresztény terményértékesítő hálózat (Keresztény Szövetkezetek Országos Központja), a Hangya.¹⁰ Mindezek külön-külön és együtt is azt jelezték: az új keresztényszocialisták, valamint a tradicionálisabb antiszemiták táborához tartozó közírók, politikusok és publicisták népjóléti, szociális követeléseiket egyre inkább a zsidónak tekintett tőkével szemben fogalmazták meg. A gazdasági, társadalmi visszásságokat „zsidó” jelenségként tálalták. Az antiszemitizmus néhány év alatt a hazai kapitalizmuskritikák integráló erejévé vált. A társadalmi és gazdasági rendszerváltoztatás érzülete összeforrt a zsidóellenességgel. A nemzetiségi többségű területeken az antiszemitizmus a zsidók nagy csoportjainak fokozatos elmagyarosodása miatt a magyar szupremácia elleni tiltakozás artikulációjának egy formájává alakult. Az erősödő antiszemita hangulatot az első világháborús szenvedések és nélkülözések közös tapasztalata számottevően tovább hevítette. A radikális, erőszakos megoldásokat hirdető és követelő antiszemitizmus nem a kommunista Tanácsköztársaságra adott szélsőséges válaszként jelent meg az országban.

 

Nemi esélyegyenlőtlenség

Olyan jelenségek is erősítették az antiszemita tendenciákat, mint például a nők megjelenése az egyetemeken és a közéletben. Sokuk ugyanis a nagyvárosi zsidó polgárság soraiból érkeztek. Ebben a társadalmi csoportban csökkent a születések száma, így kevesebb gyermeket kellett taníttatni. A fiúk beiskolázása mellett ezért a lányok oktatására is futotta. Ráadásul a nyugati kulturális mintákat egyre inkább átvevő családokban sokan követték a független, tanult nő szerepmodelljét. Zsidó lányok-asszonyok ezért igen nagy számban kerültek az egyetemi padsorokba. 1896 és 1905 között a budapesti női egyetemi hallgatók 48,6 százaléka volt zsidó, míg zsidó a férfiak aránya „csupán” mintegy 30 százalékra rúgott.¹¹ Zsidó nők emellett megjelentek a baloldali politikai irányzatokban és a feminista mozgalomban is. (Ez utóbbit lényegében a Bédy-Schwimmer Róza újságíró által vezetett, 1904-ben alakult Feministák Egyesülete hozta létre.) Sokan, különösen a modernizáció frusztrált vesztesei, a hagyományos női szerepek megváltozását a „régi, egészséges világ” felbomlásaként értelmezték. Mivel látták, hogy a folyamatban a zsidók szerepe megkerülhetetlen, ezt is a felvésték bűnlajstromra.¹²

 

Csúcspont és zuhanás

A 1910-es évek egyszerre hozták el az új típusú antiszemitizmus intenzív erősödését és a zsidó integráció, asszimiláció további elmélyülését. A több mint 900 ezer fős magyarországi zsidóság rendkívül heterogén volt: a hagyományokba zárkózott ortodox zsidóktól a neológ reformirányzatot követőkön keresztül a kikeresztelkedettekig mindenféle életstratégia, világlátás, kulturális mintázat előfordult. Mindez sokféle választást jelentett a többségi társadalomhoz fűződő viszony, az integrációs hajlandóság vonatkozásában is. Például a magyar anyanyelvűek száma 1910-ben az elsöprően neológ dominanciájú Budapesten 90 százalék, a főleg neológok által lakott dunántúli és alföldi területeken 75-80 százalék, míg a jellemzően ortodox Máramarosban és Erdélyben csupán 15-34 százalék volt.¹³ Ugyanakkor összességében elmondható, hogy minden csoport az integráció felé mozdult el. Jól jelzi ezt például a budapesti ortodoxok névválasztási szokásainak változása. Amíg a 19. század derekán általában héber (Sámuel, Dávid, Mózes, stb.), német (Adolf, Móric, stb.) vagy jiddis (Leib, Hillel, Heskel, stb.) nevet adtak fiaiaknak, addig a századforduló környékén már egyre több kis Gyulának, Sándornak, Ferencnek, Jenőnek, Edének örülhettek az ortodox családok.¹⁴

 

A zsidók előtt egyre jobban megnyíltak a sokáig elzárt politikai pályák. 1883-ban még csak 5 izraelita képviselő ült a törvényhozás két házában, 1905-ben a megválasztott képviselők majd negyede volt zsidó vallású, vagy zsidó származású. 1910-ben csak az alsóházban már 84-en foglaltak helyet.¹⁵ 1915-ben a felsőháznak 5 izraelita tagja volt.¹⁶ Korábban az állami közigazgatásban szinte egyáltalán nem dolgoztak zsidók. Az első világháború kirobbanásakor arányuk elérte az 5 százalékot. Budapest zsidó lakossága 40 év alatt majdnem megötszöröződött. 1913-tól a fővárosnak Heltai Ferenc személyében zsidó főpolgármestere volt. A kormányzati csúcspozíciók ugyanakkor csak a teljes asszimilációt felvállaló, tehát megkeresztelkedett zsidók számára voltak elérhetők. Tisza István második kormányának (1913-1917) 14 miniszteréből 3 (Teleszky János, Harkányi János és Hazai Samu) zsidó származású keresztény volt. 1917-ben még az az íratlan szabály is megdőlt, hogy a miniszteri bársonyszékhez keresztlevél kell: Vázsonyi Vilmos izraelita vallású politikusként lett igazságügyi miniszter.

 

Vázsonyi 1917-es kinevezése szimbolikus pillanat. A századfordulós sikerek energiája eddig a csúcspontig volt képes felhajtani a zsidó integráció ügyét. Innen már csak az egyre gyorsuló zuhanás következett. A háborús nehézségek, a jegyrendszer és a nemzetiségek elszakadási törekvései rendkívül feszült helyzetet teremtettek a hátországban és felkorbácsolták az antiszemitizmust. A sajtó, a parlament, a kávéházi politizálás a „zsidókérdéstől” volt hangos. A zsidókat azzal vádolták, hogy kihúzzák magukat a katonai szolgálat alól, vagy irodákban húzódnak meg ahelyett, hogy a harcmezőn hullajtanák a vérüket. A legtöbb frontkatona a hadseregszervezés sajátosságaiból fakadóan valóban abból az agárnépességből származott, amelyben szociológiai adottságai miatt alacsony volt a zsidók aránya.¹⁷ Ennek azonban nem sok köze volt a zsidók harci kedvéhez vagy annak hiányához. Elég fellapozni az vádakra szorgos adatgyűjtéssel felelő zsidó lap, az Egyenlőség korabeli számait, hogy lássuk: igen sok zsidó küzdött és halt meg a frontokon. A másik kedvelt antiszemita toposz a magyar baka vérén nyerészkedő, a frontra papírtalpú bakancsot küldő zsidó hadiszállító képe volt. A háború valóban sokaknak hozott konjunktúrát és a könnyű pénz lehetősége korrupciót szült. A nagykereskedők közt hagyományosan sok zsidó volt, így természetesen a szélhámosok közt is előfordultak szép számmal. Ezeket a tényeket azonban a torz antiszemita percepció olyan narratívává rendezte, amelyben a keresztények véreztek a fronton, hogy a zsidók jól kereshessenek.

 

A parlamenti politizálás

Az 1870-es években Istóczyt még gyakorta megmosolyogták, kinevették a parlamentben. Az 1880-as és 1890-es években mozgalmát bürokratikus eszközökkel akadályozták, katonai és rendőri erőkkel léptek fel ellene, a szavazások során a kormány és az ellenzéki politikusok összefogtak ellenük.¹⁸ Két évtizeddel később a zsidózás már a képviselők között is felütötte a fejét. 1916-1918-ban a magyar parlament és sajtó helyenként már majdnem olyan megszállottan foglalkozott a zsidókérdéssel, mint a harmincas évek végén, a zsidótörvények idején.¹⁹ 1916-ban Ráth Endre képviselő interpellációjában demonstratívan ismertette a korrupcióval és sikkasztással vádolt zsidó gabonabizományosok nevét. A megrökönyödött Tisza István miniszterelnök pletykának, képtelen hírnek titulálta az elhangzott vádakat. Egyúttal figyelmeztette a képviselőt, hogy ne általánosítson. 1918-ban Farkas Pál opponálta hevesen a keleti front elől elmenekülő galíciai zsidók befogadását. Egyúttal kikelt a nyerészkedő zsidó „árdrágítók” ellen. Sztranyavszky Sándor (aki a Horthy-korszakban a képviselőház elnöke lett) felszólította a zsidóságot, hogy „disztingváljanak aközött, hogy mit szabad tenni az önmaguk, fajtájuk és a nemzetük érdekében”.²⁰ A befolyásos katolikus Alkotmány szerint a zsidóügy a „jövendő Magyarország egyik sorsdöntő problémája és életkérdése” lesz.²¹ Az újkonzervatív, antiszemita erők fő fórumának jóslata önbeteljesítőnek bizonyult: a néhány éven belül berendezkedő Horthy-rendszer a „zsidókérdést” központi „problémává” emelte.

 

Zavargások

Bár az antiszemitizmus fokozatosan erősödött, a zsidóellenes érzelmek és gondolatok még nem érték el a robbanáshoz szükséges kritikus tömeget. Igaz, baljós előjelek ismét voltak. 1904 márciusában a Sopron megyei Nagymartonban a magyar hatóságok cinkos passzivitása mellett több tucat horvát újonc megostromolta a zsidónegyedet. Boltokat fosztottak ki, több embert összevertek, egyet ledöftek. 1905 januárjában egy választási kampánygyűlés zsidóellenes zavargásokba torkollott Salgótarjánban. Egy év múlva Nagykalotán helyi magyarok és románok együtt akarták elüldözni a falu zsidó kocsmárosát. A nemzetiségi vidékeken a magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidókat sokan Budapest ügynökeinek, a magyar elnyomás képviselőinek látták. Így nem csoda, hogy a Bihar megyei Krajován román diákok „Le a magyarokkal! Le a zsidókkal!” kiáltásokkal bántalmazták egy kávéház zsidó vendégeit 1906 decemberében. Ezek az elszigetelt esetek jelezték, hogy az antiszemita erőszak hagyománya nem merült teljesen feledésbe.

Ahogy az 1881-es oroszországi pogromok által elindított migrációs hullám felerősítette az antiszemitizmust az akkori Magyarországon, az első világháború keleti frontjáról érkező zsidó menekültek megjelenése sem javított a helyzeten. Az idegenek ellenőrzésének örve alatt a rendvédelmi szervek egyre több antiszemita atrocitást követtek el. 1918. július 16-án Sátoraljaújhelyen a csendőrök a zsinagógában, ima közben verték össze az embereket. 30-án budapesti detektívek és határrendőrök több száz zsidót kísértek az őrszobára, ahol kifosztották és bántalmazták őket. Hasonló esetek történtek Nyíregyházán, Érmihályfalván és Makón is.²²

Az 1887-1918-as időszak antiszemita zavargásait ismertető esettanulmányokat lásd itt

 

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

 

Фильчаков Харьков